2017. június 30., péntek

Űremberek



Az utóbbi időben sokszor jött velem szembe magamban, és mások által tolmácsolva a tény, hogy nem tudom, ki vagyok. Elveszett vagyok, keresem önmagam. Némileg ez igaz is. Gimi óta, amikor az ember úgy határoz, hogy beilleszkedik egy klikkbe, akkor elkezdi vizsgálni magát, aztán a hozzá legközelebb álló társasághoz csapódik. Ez még rendben is van. Aztán fejlődik, tanul, dolgozik, új embereket, stílust, közösségeket fedez fel, amelyeknek megpróbál a tagja lenni, ami sok esetben azt eredményezi, mint nálam; elárvul, sehol nem érzi jól magát, mert nem tudja, kicsoda.

Megpróbáltam körülnézni a világban, hogy milyen emberek vannak most, hátha rájövök, kikhez lehet csapódni, vagy esetleg valamelyikben megtalálom az utam. Ám, rá kellett jönnöm, hogy mára a világ megzavarodott, karnevál van ilyen szinten, s olyan lett a környezetem, mintha csupa ufó jönne velem szemben.
Némelyik effajta Marslakó magas, némelyik alacsony. Vastagságban is méretes különbségek vannak az extrasoványtól, az extranagyig. Némelyik feketében jár, ami a többségnek nem szín, de vannak, akik paradicsommadár módjára szaladgálnak. Fejükön ezerféle minta, és kicsi kütyüket szerelnek a koponyájukhoz. Ha szólsz hozzájuk, úgy bámulnak rád, mintha külföldi lennél. De amiben semelyik nem különbözik, mindegyik fitogtatja a tudását (persze úgy, hogy a tied látszólag jobban elmaradjon az övétől), illetve igyekszenek megmutatni, hogy neked hol van a helyed. Többnyire nekem az összes csoportosuláson kívül.
Az első fekete ruhában jön felém. Magas, vékony lány. Fekte fűzőt, fekete testhezálló latexszoknyát visel, ami az oldalán fel van hasítva, és láncokkal van összefogatva. Láncokkal, amiken az átlag a kutyáját tartja. Fekete-bordó csíkos harisnya, csizma, aminek olyan magas talpa van, hogy szerintem még azt is látja benne, ami a világ túlsó felén történik. A haja hullámost, és szintén fekete. Kesztyűt és esernyőt hord magával, még ötven fok melegben is. Fehérre van maszkírozva az arca, fekete szemmel és szájjal. Kiegészítőként van nála minden, ami kell. Találkozik egy csapat hasonszőrűvel, akik ugyanígy néznek ki. Eredetileg én is ilyen lennék, de valahol én kinőttem ezt a fajta életérzést.
A következő az a fajta űrlény, amelyik minden olyan felületben megnézi magát, ami visszatükröződik. Minden trendi rajta, diszkóba jár, színes cuccokban. Zenéje a hajszárító kattogása, és a fogyasztótabletta sercegése a pohár alján. Többnyire szőkék, vagy melírozottak, szerintem már azt sem tudják, milyen is az eredeti hajszínük. Közülük kerül ki a legtöbb olyan lány, akiket átlagosnak, átlagon felülinek, szexinek tartanak. Semmi értékük nincsen, s ha felnyitnám a koponyájukat, benne azt hiszem, hogy az új divaton kívül semmit sem találnék. Új manikűr, tegnap vásárolt cuccok, s semmit nem vesznek fel kétszer. No, igen. Számomra hamar kiderült, hogy ez az út sem járható, hiszen még ha akarnék, sem tudnék centermacska lenni. Próbálkoztam vele, de valahogy nem ment. Csúnya véget ért az ezekkel az alienekkel való kapcsolatom.
A harmadik valahogy megragadt a múlt század, nem törődöm magammal tanai között. Semmilyenek, olyanok, hogy elmegy mellettük úgy az ember és az élet, hogy nem is emlékeznek rájuk. Az ilyenek nem élnek, csak szolgálnak. Otthon ülnek, nem járnak el sehova. Tévét néznek, kockulnak, olvasnak (a jobbak). Ennyi. Nem foglalkoznak magukkal. Persze, nem mondom, hogy ilyennek kell lenni, de minden ember ebből indul ki. Aztán ellenállhatatlanul ránk tör a vágy, hogy változzunk, aztán valaki mer lépni, valaki nem. Pedig mennyi tehetség veszik így el.
Személyes, agyamban felállított következő klikk az egyszerű kurvák. Legyen az bármilyen szinten, formában, de azok. Lehet, hogy rossz ez a hivatalos megnevezés, és mindenkiben bujkál egy-egy ilyen, így kénytelen voltam ezt is jól szemügyre venni. Van bennem ilyen is, de elnyomom. Inkább nevezzük őket szexuálisan túlfűtöttnek, vagy túlzott exhibicionistának.
Egyik nap találkoztam egy barátnőmmel. Meglepődtem, mert utóbb még lánynak nézett ki, most viszont valami ijesztően nagy izmokat növesztett magára. Pólón és lötyögős nadrágon keresztül lehetett látni minden izmát és erét. Szerintem ez csúnya. A szálkás talán még elmegy, de egy ilyen hetvenes évekbeli nőtípus összekeverve a mai testépítőkkel, még nekem is sok volt. El is vesztette minden nőiségét ezzel. Pláne, hogy ehhez még slussz poénnak akkora ruhákban járt, hogy simán elfértem volna még én is bennük úgy, hogy jön még két barátnőnk. Szóval, semmilyen szinten nem tekintettem lánynak. Szoktam lezserkedni én is, de azt otthon, vagy ha már minden kötél szakad, akkor talán elkényelmesedek, de a zsákruhák nem izgattak sosem. A nő azért van, mert formás, és a pasik gyönyörködhessenek bennük, nem azért, hogy úgy nézzenek ki, mint egy kétlábon járó harang, vagy esetleg egy másik pasi.
Amikor dolgozni kezdtem, akkor rájöttem, hogy a szokásos öltözködésem nem lesz nyerő. Az űrlények következő típusa az, akiknek a fejükhöz van nőve a telefon, és egy aktatáska, vagy akármi más. Magassarkú cipőben tipegnek, kiskosztümbe. Az elit szörnyei ezek. Fennhéjáznak. Ide venném még azokat is, akik báloznak, vagy azt hiszik, hogy valami buliban vannak.
Nem könnyű az út, ugye? Pláne abban a hóban, amiben én is járok. De vannak a hozzám hasonló szereptévesztett, vagy szerepet cserélt emberi csoportok. Ők azok, akik átjárnak egyikből a másikba, mint valami képregényből szalajtott mutáns a falon. Legjobban ők állnak közelebb hozzám, mert az ő zsákutcájuk abból indul ki, hogy ki szeretnék próbálni magukat, esetleg eleve keresik magukat, esetleg (szóismétlés, de megszoktuk már) csalódtak az egyik ilyen klikkben. Vagy, simán csak abban tetszelegnek, amiben jól érzik magukat, mindenféle kötöttség nélkül. Egyik nap színesben, míg a másik nap feketében. Hétfőn bakancsot húz, míg kedden tűsarkút. Szívesen visel macinacit, és kosztümöt is. Nem feltétlenül, de szerintem ők csinálják jól. Nem mondom, de gondolkodásban is színesek, körültekintőbbek, érzékenyebbek a világra, másokra.
Aztán vannak a teljesen zárkózottak, akik talán csak akkor hallatnak magukról, ha ők úgy kívánják. Teljes remeteéletet élnek, mindentől és mindenkitől elzárkóznak. Nah, ezek a megfigyelő ufók, akikből a megfigyelésen kívül, semmit nem érzek magaménak. Csak ülök itthon az utóbbi hetekben, de kezdek megőrülni.
Az utolsó csoportom egyszerre népes és néptelen. Ők talán az átlag, akik úgy viselkednek, ahogy elő van nekik írva. Magukba szívnak mindent, és meg is elégszenek azzal, hogy úgy bánnak velük, mint a marhákkal. Az űrlények robotjai, ha így tetszik. Nekem, nem tetszik.
Ezek vannak nőkben, és férfiakban egyaránt, szóval egy-egy ilyen csoport koedukált. Mivel lány vagyok, vagy csak az alaphiúság miatt is, a nőket jobban megnézem.
Nah. Én ezek között még nem találtam meg önmagam, sőt, még újat sem sikerült kitalálnom. S még kérditek, hogy miért nem érzem jól magam sehol?!
Ezzel nem megítélni szeretném a többieket, csupán lajstromba vettem a lehetőségeimet. Űremberek vagytok… de ki vagyok én?