2017. június 27., kedd

Vigyázz, kész, SHOPPING!



Kimegyek a főutcára, ahol lehet valamit venni, és mindenfelé hangyamód szaladgáló embereket látok. Hiába van meg egy embernek mindene, mindig újabb és újabb csecsebecséket akar venni. Lehet ruha, műszaki cikk, telefon, bizsu, a lényeg, hogy még nem használta senki, egyedi, és meg lehessen venni. És ennek az őrületnek a neve: shopping.

Nem mondom, hogy sajnos, de éppen abban a korban vagyok, amikor akármilyen pici dolog is boldoggá tud tenni, csak lemehessek a boltok világába, nézelődhessek, majd, amit észrevettem, azt meg is vegyem. Nem vagyok vásárló típus. Évente nagyjából egyszer jön rám ez a fajta hoppáré. De ilyenkor aztán bepótolom az addig másra vesztegetett időt. Megyek én is mindenfelé, mint a mérgezett egér: piac, pláza, kisbolt, nagybolt, kínai, a lényeg, hogy legyen választék, és potenciális préda. Többnyire ruhát, cipőt, kiegészítőket és kozmetikumokat vásárolok, – évente egyszer valami műszakit – és azon kapom magam, hogy ételt csak azért veszek, mert kell!
S hogy miért csak évente egyszer? Mert Magyarországon, a jóízlésű embernek elmegy a kedve a vásárlástól. Az öregebb generáció totyorog előttem, a sokgyerekes család kölykei nekem jönnek, a tömeg a lábamra tolja a bevásárlókocsit, vagy az árak olyanok. De ez csak a dolgok azon része, ami felett szemet kell hunyni. A boltosoknak hála, hogy nem vagyok vásárlásfüggő. Bár lehet, hogy ez csak az én tapasztalatom. Van három jó példám, ami mellettem szól.
Az első: szögezzük le, én nem tartozom a nagy átlag közé. Aki ismer, az tudja, milyenek az öltözködési szokásaim. Minden mennyiségben fekete. Akkoriban még hozzájárult a kinézetemhez az is, hogy igen erős csontúnak teremtettem. Molettségem ellenére, szeretek öltözködni, csinosan kinézni. Az egyik plázában kinéztem magamnak egy fasza nacit, gondoltam, közelebb megyek, megnézem, van-e rám való? A pultnál álló csontkollekció finomnak sem mondható szavakkal tessékelt ki a boltból, jelszó, hogy ducikat nem szolgálnak ki.
Letettem a ruháról, inkább néztem magamnak valami sminkfeltét-félét. Kedvenc drogériám felé vettem utamat. Amikor beléptem, hangosan köszöntem, ugyanis szüleim jól megtanítottak arra, hogy csöndben köszönni bunkóság. De a biztonsági őr bizonyult taplónak, ugyanis, bár méregetett, nem szólt semmit. Már éppen elindultam, amikor utánam szólt, hogy itt csak kosárral lehet vásárolni. Oké, visszamentem, vettem egy helyes kis piros műanyagot, és elindultam a hajfestékek felé. A saját árnyékomon kívül nem tűrök meg semmit magam körül, ő mégis úgy követett engem, mint ahogy az a kis fekete alak is teszi. Bárhova léptem, ő ott volt szorosan mellettem, és vizslatta, mit csinálok. Jó. Gondoltam, hogy kötelessége megnézni, hogy egy fura szerzet mit tesz. De amikor már vagy húsz perce követ valaki, az elég idegesítő, és paranoiás érzetet kölcsönöz az embernek, nem? És itt telt be a pohár. Visszaraktam a polcokra az addig összegyűjtött cuccokat, és kimentem.
Mikor kifelé tartottam, hallottam, hogy a biztonsági őr odavakkant a pultos kisasszonynak, hogy: „Vigyázni kell ezekkel a rockerekkel, mert mindig lopnak.” Utálom, amikor a külseje alapján ítélnek meg valakit. Bánt, hogy csak azért, mert feketében öltözködöm, mert metal zenét hallgatok, már egyből tolvaj vagyok.
De volt egy nagyáruházban olyan esetem is, hogy kényszerből toltam el magam vásárolni. Hiába volt velem apukám, vannak dolgok, amit egy nő maga intéz el, pláne, ha már az első olyan napokon is túl van. Vásárlócsalogatásképpen mindig átrendezik a polcokat, győzze az ember megkeresni, amit szeretne. Én sem kis listával mentem be: hajfesték, szárnyas védelem, izzadás gátló és miegymás apróságok. Hiába jártam az illatszerosztályon körbe-körbe, nem találtam a keresett dolgokat. A lopás elkerülése végett, el van kerítve a helyben fizetendő dolgoknak egy részleg. Ott mindig áll valaki, mint most. Jóhiszeműen odamentem, és megkérdeztem, tudna-e segíteni. Azt már megszoktam a magyar kiszolgálástól, hogyha dolgozniuk kell, akkor csúnyán néznek az emberre, de hogy még azt is hozzáteszi, hogy „Nem látod, hogy más dolgom van? Találd fel magad!” Azt már sok! Kikeltem magamból, hogy neki ez a dolga, ezért kapja a fizetését, és hogy nem azt kértem tőle, hogy vásároljon be helyettem, csak mondja meg, merre találom a felírtakat. Erre kicsit megenyhült az arca, és annyit mondott igazam van. Aztán jött a „miben segíthetek”, aminél úgy éreztem, hogy ő tesz szívességet nekem, és kieszközli, hogy legyen lelkiismeret-furdalásom.
Lehet, hogy régimódi vagyok, de én még abban a korszakban nevelkedtem, hogyha valamit nem találok, csak oda kell mennem valakihez, köszönni, megkérdezni mit merre találok. Könnyű vásárlások voltak gyerekkoromban. Ellenben most, élet-halál harc megy az áruért, és a sorban állásért. Próbálom a régi élményeket felidézni magamban, és remélem, hogy lesz ez még ígyebb!