2017. június 28., szerda

Vizsgariport



Úgy sétálnék egyet. Vagy beszélgetnék. Vagy olvasnék. Vagy filmet néznék. Vagy zenét hallgatnék. Vagy kitakarítanék. Vagy rendet raknék. Vagy főznék valami finomat. Tényleg. Mikor is főztem utoljára? Talán két héttel ezelőtt. Azóta csak rendelek, vagy megkérem aput, legyen olyan aranyos, és főzzön helyettem valamit. Sosem vágytam még ennyire a konyhára, mint most. Talán sosem fogok, de most minden gondolatom a tésztafőzés, a tojásverés és a szószkavarás körül kavarog.

Szerintem csak én akarok menekülni. A többiek nyilván reggel, miután felébredtek, isznak valami józanítót, és frissen nekiülnek a szakdolgozatnak, vagy a vizsgariportnak. Tele van a fejük ötlettel, kifejezésekkel, szabatos fogalmazásrendszerrel. Folytatják ott, ahol tegnap abbahagyták: jókedvűen vágnak bele az új fejezetbe.
Én valahogy képtelen vagyok erre. Nem tudok szabályok szerint írni, még ha az életem függ is tőle. Egyszerűen nem tudok egy követelményrendszernek megfelelő szerkesztéssel azonosulni, és a szakzsargon sem esik ki a számon. A hasonlóképpen tudományos forrásanyagok olvasása is megterheli az agyamat, mert nem érdekel. Ilyenkor egy tudományos analfabétának érzem magam, aki bűvészeket vagy illuzionistákat megszégyenítve vágta át eddigi tanárait, hogy értelmes és okos embert neveltek belőlem.
Pedig nincs nehéz dolgom. Tulajdonképpen szabadon választott témánk vannak, nekem például a vámpírfilmek és a kurvák. De aztán valahogy ejtettem a két témát. A vámpírjaimat nem háborgatom inkább, míg a prostikból inkább könyvet írnék. Maradnak a képregények és a zenekar-alapítás. Szép tervek mi? De akkor is ott van az a hosszas utánajárás, ami alapján meg kell írni egy ilyen dolgozatot. Mindenem megvan, már csak össze kellene ollóznom a szöveget. De nincs annyi energia bennem, hogy egymás után helyezzem sorrendben a dolgokat.
Legszívesebben elfutnék. Jó messzire. Mondták, hogy nehéz lesz és nem lehet egy hétvége alatt megírni, de én mégis megpróbálkoznék ezzel. Tehetetlen vagyok, és hülye!
Ilyen lesz egyetemistának lenni? Vagy rosszabb? Elfelejtettem említeni, szakképzős vagyok, és ha minden sikerül, akkor újságíró leszek. Erre kíváncsi vagyok, mert egy önálló mondat nem sok, annyi sem hagyja el most a számat. Állandó szorongássá fog fokozódni idővel ez a tény, és akkor még nagyobb és nehezebb forrásokat kell majd olvasgatnom, amit a kommersz pokolnak fogok majd fel. Igaz? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy rajtam kívül mindenkinek a kisujjában van a szakdolgozat vagy a vizsgariport megírása, csak nekem felejtették el megmondani, hogyan is kell.
Sajnos, azzal sanyargatnak minket, hogy vizsgaanyagnak riportot kell írni. Már az első órán kijelentették persze, hogy ez a legnehezebb forma az újságírásban. S mint minden szakdolgozatnak, ennek is megvannak a sajátos formai és tartalmi követelményei.
Megalapítani egy zenekart. Mintha férfiból nőt szeretnék operálni, 12 oldalon keresztül. Nem volt nehéz dolgom, mert ha csak azt nézem, lineáris vonalban meg tudtam volna fogalmazni az egészet. Abban a cipőben vagyok ugyanis, hogy az egyik barátnőmmel igyekszünk összerakni egy olyan zenekart, ami nekünk is megfelel. Már egy éve próbálkozunk. Több zenekaros ismerősöm van, sőt, tanúja és aktív beleszólója voltam anno egy zenekarnak. Ezt kellene felhasználnom. Több-kevesebb sikerrel talán még megy is.
Szóval, bőven van anyagom a riport megírásához. Írtam eddig, ahogy gondoltam. Mindent apró fejezetekbe soroltam be, majd úgy talán menni fog. Az első gondolattól, ahogy leírtam a naplómban, és a kész tények. A várakozás időszaka, amit a leendő tagok jelentettek. A számok megírása, a honlap megalkotása, egy kész zenemű tálalása, és végül jelentkezés egy „fesztiválra”, ami megváltoztatja az életem.
Igen. Ez a riport a változásról fog szólni. Bőven van mondanivalóm erről, sőt, lehet, hogy ezt még meg is fogom változtatni. Ki tudja, hányszor fogom még elvetni az ötletemet. A prostituáltakhoz is többször hozzákezdtem, aztán ejtettem a témát, egyéb okok miatt.
Bennem elég sok kétely van az iránt, hogy sikerülni fog-e egyáltalán a dolgozat.
Meghúznak.
Tudom.
Érzem.
Legalábbis az egyik ismerősöm (ő újságíró), azt mondta: - Igazán kellemes írás. Jól megfogalmazott egyveleg, viszont nem szól semmiről. Nincs mögöttes tartalom, sem tanulság. Én nem engednélek át a vizsgán ez alapján, mert van benned több is, meg tudnád ezt jobban is írni. Sajnálom. – komor valóság. Hogy utálom!
Azóta inkább olyan dologról szeretnék írni, amit felvetett a barátnőm a múltkor. Csodanő-képző tanfolyam. Arról kellene írnom, jelszó, hogy szeressétek meg a testeteket, mert mindenki szép, csak ki kell nyitni. Nah, ez nem is olyan rossz. De rettentő zavarban vagyok, amikor arra gondolok, hogy bemegyek egy ilyen helyre, és helyrepofoznak tízezer forint ellenében.
Legszívesebben nevetnék, de ugyanakkor a sírás is fojtogat. Szerintem még az iskolámban maradok vagy hat évig, mert újra és újra meg fognak húzni engem. Engem, aki jól forgatom a tollat, csak nincs elég értelmem kifejteni a dolgokat, és azokat értelemmel tölteni meg. Szóismétlek. Látjátok? Ez, a külalak, a képek és idézetek aránya, a megkövetelt oldalszám. Nem szeretek vizsgázni. Hiába az írás fekszik jobban, akkor is rettegek a szakdogámtól, mint a tűztől.
Csodanő leszek nemsokára, és ez lesz a riportom. Döntöttem. Legalább eseménydús lesz, lesz mögöttes tartalma, és a tetejébe még a nőiességemet is visszakapom. Kellemest a hasznossal összekötöm, aztán meglátom hogy csattan ez másoknak. Izgalmas, mint halottkémnek lenni.
Legalább az a ciciperverz tanárom is értékelni fogja a dolgozatot. Hivatkozásra nincs szükség, legalábbis nem sokra. Idézet minek, úgyis rólam fog szólni. A kis egoista. J Illetve képek is csak rólam fognak készülni, ha engedem, és nem a többieket fogom lefotózni, akik jönnek velem. Formailag megerőltetem magam. Mögöttes tartalom? Majd kiderül. Ígérem, leírom.