2017. június 30., péntek

Zsuzsisüti



Mire vágysz igazán? – tette fel a kérdést minap az egyik barátom, miközben én meredten bámultam ki az utcára. Kinéztem egy lány kezéből a sütit, amit majszolt, hisz mire a sarokra ért, elejtette. Robi már megszokta barátságunk millió éve alatt, hogy az a fajta ember vagyok, aki soha nem kér semmit. Illetve, ha kérek is, az ritka, mint a fekete hó. Bezzeg, ha a fejembe látna! Annyi dolog kavarog benne, hogy szerintem, ha megírnám a Mikulásnak, ő is komoly bajban lenne a manóival együtt.
Gondolok itt fekete tintára, fekete patronra a tollamhoz, egy Faber-Castell ceruzakészletre, filctollakra, festékekre, ecsetekre, a világ összes papírjára, kedvenc jazz muzsikusaim albumaira, kedvenc énekesemet egyszer élőben látni, fűzőket, cipőt, egyéb ruhadarabokat, fejhallgatót, erősítőt, olyan dolgokat, amiket pénzen nem lehet megvenni. Egészen hosszú lista lenne, egy végtelen papírtekercset simán tele tudnék írni velük.
Ha jól belegondolok, a gyereklelkek között én vagyok a kakukktojás. Az én listám legalább azóta készül, mióta az eszemet tudom. Próbálnám hanyagolni a témát, de hát, az a sajnálatos dolog történt, hogy nyitott szemmel járok a világban, s ami megtetszik, az akarva-akaratlanul is, de felkerül arra a bizonyos levélpapírra. Így helyet kapnak a könyvek, filmek, sminkek is, a játékok, mozik, koncertek, színházak is, de néha csak szavakra vágyom más emberek szájából, amit ugye, még az sem tud megadni, aki kitalálta, hogy a Földet emberekkel népesíti be.
A barátnőm szerint örök talány vagyok. Neki az a baja velem, hogy én mindennek tudok örülni. De tényleg! Éppolyan gyermeki szeretettel fogadok egy falevelet, mint mondjuk egy toronyórát lánccal. Nincs kikötésem semmire, hisz a szándék a fontos, nem? Így velem kapcsolatban mindenki a bőség zavarával küzd: szőrmókok, amikkel jól eljátszom, ha nincs más dolgom. Verses kötet, vagy valamilyen könyv, amiket újra és újra olvasok, mintha akkor változna bennük valami. Minden lázba tud hozni, főleg, ha érzem rajta, hogy szívből jön. Tény, legjobban az édességeket szeretem. Hallgatni, mit mond a mogyoró, amikor roppan a fogam alatt, figyelni a mazsolát, ami szökni szeretne a muffin tetejéről, a különböző formák puhaságát, a tészták sokatmondó színét, a töltelékek barátságát, vagy akár a máz lomhaságát.
- Nem gondolkoztál még azon, mi az, amire ebben a percben a legjobban vágysz? – próbálkozott újra Robi.
- Nem is tudom. – ráztam meg a fejem nemtörődöm stílusban.
- Akkor mondj többet, és legalább tudok válogatni. – erőltette a feldobott labda lecsapását Robi.
- Az olyan snassz…
- Miért is?
- És a meglepetés?
- Szóval… találjam ki… - töprengett el Robi.
- Próba szerencse… - vágtam rá, majd némi értetlen szemkontaktust követve visszafordultam az utca felé. Ezzel jeleztem, hogy momentán nem tudok válaszolni a kérdésre, de valahol nem is akartam. Túl egyszerű lett volna.
Este Robi hazament, én meg beültem a gép elé. Barátnőmmel beszélgettem, mire mondta, hogy mire vágyik. Boldogságra, nyugodtságra, összeköltözésre.
Hm. Az én kívánságom ennél azért kisebb, és egyszerűbb.
Késő este bágyadtan néztem szét a konyhában, kutattam valami olyan után, amiben fellelhető némi cukor, vagy legalább az édességvágyamat csillapítja.
- A fene! A fene! – hangzott el többször a számból, mint ahogy egy gondolatmenet végére értem volna.
Nem volt itthon semmi.
Az édesség iránti vágyam pedig úgy nőtt, ahogy jött az éjszaka.
Vagy inkább rám rontottak mind a ketten.
Nagy nehezen letettem arról, hogy édességhez fogok jutni. Gondolkoztam azon is, hogy felhívom aput annak reményében, hogy hoz nekem némi csokit, de aztán visszafogtam magam, én nem akartam, hogy zavarjam, amikor mással van elfoglalva. Ha rajzolnom kellene most egy papírra, hogy mi a vágyam valójában, akkor elővennék egy barna ceruzát, és formás négyzeteket szerkesztenék össze.
Aztán az éj elején nyikorgott a kulcs a zárban, feltárult az ajtó, és a hazatérők gyöngye belépett rajta.
- Szia! – kiáltottam fel, s legalább ugyanekkora elánnal ugrottam fel a kanapéról.
- Szia Picinyem! – mondta. A fáradtság nyolclábújának munkája érződött a hangjában.
- Mizu? – hirtelen termettem mellette, és vártam, mint egy gyerek az angyallkát.
- Semmi.
- Tessék. – egy fehér zacskót nyomott a kezembe. Nem volt nagyobb a tartalma, mint két tenyér, és alufóliába volt becsomagolva. Egyből leesett, mi az, s mint a könyveknél, elkezdtem szagolgatni, és izgágán bontogatni.
- Jujjj… - ennyi hagyta el a számat. Jobban izgultam, mint karácsonykor.
Kisvártatva ő is megérkezett hozzám a konyhába, és öntött magának teát.
- Képzeld! – tömtem be egy sütit a pofazacskómba. – Zsuzsi az összes gondolatomat kitalálta.
- Tényleg? – kérdezte apu felcsillanó szemmel.
- Ahham. – hoppá, eltűnt még egy süti. – Épp azon tanakodott a barátnőm is, meg Robi is, hogy mire vágyok a legjobban. Mindenki valami hatalmas dolgot képzelt el, de meghagytam nekik a kíváncsiság méltán híres esszenciáját.
- Gondolom. – válaszolt apu.
- Arra gondoltam, szentelek neki egy novellát.
Apu láthatóan meglepődött az ötlettől, de támogatta. Adott tippeket, hogyan, bár ő még nem tudta, hogy már akkor kialakult ez a történet a fejemben.
- Biztos örülne neki.
- Gondolod?
- Igen. Szokta olvasni, amiket írsz. – itt betömtem még egyet, de már fogtam a következőt. Lehetetlen megállni, hogy az ember ne egye meg mindet egy ültő helyében.
- Oh, akkor fent van a helye a honlapon! – kurjantottam el magam. Még egy süti el.
- Azért majd kíváncsi leszek ám rá…
- Miért? Úgyis arról fog szólni, amit mindig mondasz. Nem tudja még, hogy a finom sütik miatt erre lesz ítélve a hátralévő időben…


Megjegyzés: Köszönöm a sütiket, az életemet mentetted meg vele! – Múltkor loptak belőle a barátaim is, és nekik is ízlett. De nem adtam szívesen. Hiszen ez süti! A SZENT DOLOG!!!! … és az enyém… o.O