2017. július 15., szombat

A szekér után

Nem tervezek. Végtére is, nem vagyok humorista, hogy Istent megnevettessem.
Csak csendben ülök és várok. S talán, ez a rossz megoldás… hogy hagyom az életet elmenni magam mellett. Pedig lehet, hogy jobb lenne felállni, felemelni a hangom, s kiáltani: „Elég!”
Nyalogatom a sebeimet, várok, hátha változik valami, intrikusnak képzelem magam, aki a háttérből mozgatja a szálakat, de amikor cselekedni kell, nem csinálok semmit. Könnyezek, vágyakozok, orrot fújok, s úgy érzem, másra nem vagyok jó.
Nézni, hogy más hogy boldogul, várni, hogy mikor áll helyre a világ egyensúlya.
Keresem az igazságot, őszinteségről hablatyolok, és barátokat keresek, miközben én magam vagyok a világ egyik legálnokabb embere. Ugyanúgy teszek, mint mindenki más, de nem az életért, az életemért, hanem a túlélésért… vagy inkább átvészelésért.
Lehetőségek mennek el mellettem napról napra, és kesergek, hogy nekem semmi sem sikerül. Az én hibám pedig, mind, mert nem teszek azért, hogy másképp legyen. Talán, jó sajnáltatni magamat.
Várom a levelet, és utána mutogatok, hogy neked kellett volna írni, nem nekem. Ám, én sem emeltem fel az ujjam, hogy hátha történt valami rossz.
Csak csendben ülök és várok.
Nézem, ki miképp tesz azért, ami az enyém lehetett volna, hogyan lesz boldog valaki azért, mert én kihagytam a nagy ziccert.
Kialakítottam egy sajátos világot, amiben rend uralkodik, de ez is csak nekem az, másnak nem.