2017. július 15., szombat

Az egyetlen fekete

Hideg van, derékig ér a hó. Hideg szél ingatja fejem. Hideg az egész világ, elfagytak az érzéseim is. Szemrehányóan nézek a világra, hisz minden fehér… csak az én ruhám fekete. Melegségre vágyom. Egy kis melegre. Társaim már a földben vannak a hó alatt, csak én vagyok ébren. A szellő lágy suhogása a kegyetlen halál eljövetelét jelzi, lombhullatott fákat, összefonnyadt zöldségeket, íztelen gyümölcsöket, illattalan virágokat. – Nem érzek jóságot, csak bánatot. Akármerre tekerem a fejem, nem látok senkit. Eltűnt Jácint, Nárcisz, Rózsa, sőt, még a vén Margaréta is. Mit nem adnék azért, ha Büdöske ismét iderondítana nekem…
Leírhatatlan ez a semmi…
Itt vagyok, az egyetlen fekete, kiszögellő dolog messzi nagy réten, és én figyelmeztetek mindenkit.
Vigyáz jön a tél. Jön a magány. Vagy van remény? – de kinek is mondanám? Nincs itt rajtam kívül senki.
Megdermedt a szívem, elfagyott mindenem, éjszakára már én is a hóra hajtom fejem. Reszketek, mégis izzadok. Ez már betegség. Oh, egy fénypont hívogat.
Fény. Remény. Társaság. Melegség.
Vajon ott lesz egy kis szeretet?