2017. július 16., vasárnap

Az a sötét folt



Azt hiszem, most értem el életem azon pontjára, hogy tudok nevetni a múlt árnyain. Szeretem magam annyira, hogy ne emésszem magam mások hibái miatt. Persze, lesz még biztos olyan, hogy hatalmába kerít majd pár fájdalmas momentum, de nem szeretnék engedni nekik. Egyáltalán nem tartom magam erősnek, igenis, sebezhető ember vagyok. Tegnap viszont sikerült mosolyognom a múltam egyik legsötétebb foltján. Baj van csajországban, és szembe szeretik egymást, meg puszi-puszi, hátulról meg döfik egymásba a kést. Örültem, hogy kimaradok ebből, és bánom, hogy valaha is egy percig közéjük akartam tartozni. Nem bánom ugyanakkor, hogy sok olyan embert gyomláltam ki magam körül, akik ebben a fajta elitben benne vannak. Örülök, hogy nem akarok megfelelni. Sem a családomnak, se a páromnak, se az olvasóimnak, se a kritikusaimnak. Nem mosolygok, ha nem akarok. Csak azzal beszélek, akinek a véleményére kíváncsi vagyok. Oktalanul soha többé nem fogok felemelni másokat a padlóról. Mert ha nekem magamnak kell megoldanom a dolgaimat, akkor ők is próbálkozzanak vele. Kizárom azokat, akiktől bizseregnek a hazugság-receptoraim. Ezzel nem elzárkózom a negatív behatásoktól, pusztán másként akarom megélni őket. Nem érdekelnek a pletykák, a csatározások, a nagy szavak, mert minden mögött egy kicsinyesség rejtőzik. Nem akarok konfrontálódni, sem versenyezni, sem hasonlítani, sem túlzottan különbözni, sem hazudozni, sem füllenteni, sem behódolni. Mindenkivel úgy fogok viselkedni, ahogy érzem, ő tesz irányomban lépéseket. Se többet, se kevesebbet.