2017. július 15., szombat

Azért nem beszélsz?

Azért nem beszélsz, mert melengeted a szíved szavaim tüzénél? Azért nem beszélsz, mert együtt érzel gyászomban velem? Azért nem beszélsz, mert őszintén érdekel az, amit mondok? Azért nem beszélsz, mert nem tudsz (hozzá)szólni? Azért nem beszélsz, mert tőlem várod a feloldást? – Az én szám is néma. Nekem nincs kinek elmondanom a bánatom, az örömöm. Ha boldog vagyok, valaki mindig gondoskodik arról, hogy ne legyen jókedvem. A szomorú vagyok, senki sem érti. Ha mondanám, mert kérdik, akkor süket fülekre találok. Nem akarok szakosodott doktorokat, gumiszobás fehércsuhásokat, álszent figyelőket. Egymás orvosainak kellene lennünk – de senkiben sincs szeretet, empátia, csak színlelt valóság. Miért? Mire jó ez? Miért féltek meghallgatni mást? Segítséget nyújtani? Megérinteni egy megtört ember remegő kezét? Miből állna egyszer azt mondani, hogy „Te” és nem azt, hogy „Én”?