2017. július 16., vasárnap

Egy nyelvet



- Annyira hiányoztál már! Úgy örülök neked! – mondta Ő, amikor összefutottak nagy valahára, két hónap távollét után.
- Én is nagyon örülök. Annyira vártam már ezt a napot! – válaszolt.
- Gyönyörű vagy, szinte ragyogsz. – mondta Ő.
Fölösleges itt lennie. Kényszeredett ez az egész. Ketten vannak, csak ők ketten, de minek? Annyi mondanivalója lenne, azt se tudja, hol kezdje. De érdekelné? Nem. Tudja jól, hogy ez az egész Őt nem érdekli. Hallgatni Őt pedig, maga a halál. Megint olyat fog mondani, hogy két centisre töpörödik össze, és az árnyékban osonhat haza. Szeretett volna Vele ugyanarról beszélni.
Ugyanazt a nyelvet beszélik, és mégsem hasonlít egymásra, mintha két idegen lenne, az egyik keletről, a másik nyugatról. Mindent elmondtak már a maguk módján, mégis sok maradt a kimondatlan szó, vagy kevés a megértésre szánt idő.
„Milyen mókás lenne, ha a szemeid mögé látnék”. – gondolta.