2017. július 16., vasárnap

Elbukni

Úgy érzem, elbasztam. Mert mindannyiszor, mikor a sors felém fordul: hogyan tovább? Egy pillanatra megszűnik a Föld forogni, megremeg a gyomrom. Az agyam kiürül, és érzem, mindenki elfordul. Megkérdőjelezik, mit csinálok. Aztán kételyeket keltenek bennem.
Talán a fordulópontokhoz nem csak a csalódások társulnak hozzá, vagy a nagy tettek. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy az is hozzákapcsolódik, amikor mindenki kérdésekkel bombáz, és lehülyéz, mert nincs válasz, ugyanakkor, te fogadd el, hogy mások nem nyitják ki a szájukat.
Szerencsés vagy, ha nem törték le a szárnyaidat, és tudsz felelni.
A szenvedélyem üldöz, mert csak nekem fontos. Senki másnak nem értékes. Nem érdekli őket. Megyek, hajtom, de minek? Rálöktem magam egy útra, amiről tudtam, hogy nem vagyok képes végigmenni rajta. Botladoztam, pofára estem, és most tartok ott, hogy rettegek még egy lépést előre menni, vagy vissza, vagy bármerre.
Esküszöm, próbáltam. Küzdöttem.
De számomra semmi sem valós. Semmi sem könnyű vagy egyenes. Az én tisztem elbukni.
Újra és újra.