2017. július 15., szombat

Ellopnám a karácsonyt

Csak az olvassa, aki nem fél az illúziórombolástól!

„Felsorolná három rossz tulajdonságát? (…) Határozatlan, szorongó kapkodó.” /Állítsátok meg Terézanyut! (film)
Ha csak ennyi rossz tulajdonságom lenne… de még tudnék mellé sorolni egy párat: szétszórt, naiv, könnyen befolyásolható, semmi esetre sem nőies, depressziós, antiszociális, botrányos, brutális, cinikus, pszichopata, könnyűvérű, ostoba, rosszindulatú, gonosz, szociopata, kárörvendő, béna, türelmetlen, beképzelt, önző, rohadék… estébé. Még ezt is túl tudnám szárnyalni, de most nem teszem.
Hogy ez a felsorolás, hogy jön az ünnephez? Ahogy az embereket sem szeretem, sőt, mint egy Grincs, senkit és semmit sem szeretek, így a karácsonyt sem. Hiába a szeretet ünnepe, nem látok benne semmi szépet. Ez szerintem elég erőteljes párhuzam köztem és az ünnep között.
Magyarázat:
Szeretem alapjáraton a telet, az ünnepeket, a megoldásokkal magukkal van bajom. Az év végére elvileg mindennek rendeződnie kellene, esténként meleg teát inni egy kandalló előtt, vagy a kedves karjaiban. A város csilli-villi fényben játszik, a média már húsvét után hányni kezdi az ajándékokat, ilyenkor meg… az emberek amúgy is veszélyesek, de vásárlás idején… mint az erdőben szaladgáló, őrült druidák.
Forralt borral szeretem melengetni magam, hisz az ünnep közeledtével, az emberek valahogy kevésbé közlékenyek, kedvesek – mindenkit nyomaszt a pénztárcája mérete, az ajándék mérete, az ajándék ára (minél többért van, annál jobb), annak mennyisége, a vendéglátás fáradalmai -, afféle vigyor-maszkot cipel magán mindenki.
Ez a harmadik év, amikor nem díszítünk lakást. Minek is a fa – úgyis meghal január elsejére, nem is lenne hova rakni. Minek egy-egy faág, vagy díszek. Nem ér semmit az egész, mert nem vagyok benne szívvel. Az elmaradhatatlan adventi koszorú is hiányzik, pedig, mennyi verset tudok…
Emlékszem, régen szerettem készülődni, fát díszíteni, néha magamra borítani, mert azt hittem, hogyha csak az egyik oldalát csinálom meg, állni fog magától is. Nem állt. Ajándékot csomagolni azoknak, akiket szeretek, s akikre gondoltam. A lelkemet tisztogattam, a szívemet melengettem, nem volt fájdalom, és keserűség, csak a fazékban rotyogó kocsonya, és káposzta, és hal.
Mára már ez nincs. Nincs benne részem. Talán van olyan, aki tudja mit jelent minden nap sírni, gondolni egy emberre, fájdalmadban görnyedni, a klozet mellett hányni, nyüszíteni, toporzékolni, nem akarni. Adni szeretnél, de nincs kinek. Nincs mit. Neked adnak – megalázó. Nem kérsz, viszonoznád – a szeretet ünnepe ilyenkor horror.
Voltam már úgy egyedül ilyenkor, hogy én mondtam azt, hogy nem akarok senkit. Most más döntött így felettem – és nem is csak egy. Egyedül érzem magam, s minden nappal egy kicsit rosszabb. Ahogy nyitogatom a csokis naptáramat, úgy eszmélek rá minden reggel, hogy egy nappal közelebb vagyok ahhoz, hogy nincs kit megölelnem a fagyöngy alatt.
Aztán elmúlik a magány ünnepe, jön az, amit újévként ünnepelünk, remélünk, horoszkópot olvasunk, de ez mind fölösleges, mert a következő év eggyel rosszabb lesz mint az, ami elmúlt. Továbbá, ott fog kísérteni végig egy gondolat, hogy már elsején visszaszámolsz minden ünnepig – mennyi napod van még mosollyal teli? S mennyi idő kell még ahhoz, hogy el akard fordítani a fejed?
Minden évben abban reménykedem, hogy végre egyszer azt fogom érezni, hogy jó ilyenkor minden. Négy éve hideg volt, de mégis, akkor voltam a legboldogabb. Három éve kegyetlen volt, és minél hamarabb azt akartam, hogy vége legyen. Két éve idegen volt, és nem tudtam, hol vagyok. A tavalyit pedig, nem kívánom senkinek. Idénre nem ezt akartam, nem itt, nem így. De még mindig tíz nap van az évből karácsonyig– érzem, még valami készül.
Ezért van karácsonykor a legtöbb öngyilkosság. A szeretet teljes hiánya okozza ezt. Sokan nem értik, hogy akinek van családja, szülei, az miért nem képes boldog lenni? Körülötte mindenki az, s neki is örülnie kellene ennek. De képtelen rá. Nem tud hozzászokni a gondolathoz. Tennünk kellene azért, és nem elvárni, hogy jobban érezze magát az ember. Észre kellene venni, hogy jobb adni, mint kapni. Hogy nem az ajándék ára, mérete, mennyisége számít, hanem az, hogy szívből jön. (milyen lenne már az, hogy adok egy halom aranyat, de azt kívánom, dögölj meg). Az anyagiak nem számítanak. Csak, hogy együtt legyünk. Családdal, barátokkal –hol vagytok???-, és azzal, akit szeretünk.
A karácsony őszintétlen ünnep lett, s ez nagy baj. Ha ezt mindenki látná, csak akkor lehetne jobb ez a dolog.
Boldog Téli Ünnepeket!

Nem karácsonykor akartam ezt feltenni, de azt hiszem, idén már nem írok többet. Szóval, mindenkinek puszi-mosoly-ölelés, egy kis melegség, és Boldogot Nektek is! Remélem, mindenki megérti, miért nem ajándékpartizok veletek - idén ez kimarad!!
(Elvonulok egy időre, mintegy terápiás célból.)