2017. július 15., szombat

Ez vagyok. Látod?

Igen. Annak az utcának a végén lakom, melyen legalább négyszáz éve nem járt senki. A madarak is csak átrepülnek felette.
Az út végén fákkal és bokrokkal benőtt ösvény közepén, egy magányos ház áll. Romos, az ablakai bedeszkázva, ajtaja nincs. Bár ha lenne is, már rég benőtte a gaz, a kulcslyukba egy magányos keresztes költözött.
Ha valaki megleli a bevezető utat, hát, lépjen be bátran. Ne ijedjen meg attól, hogy a falak mögött nem rejtőzik álom. Beszél itt minden, némán, szavak nélkül, s érzi minden rezdülésed. Belőled táplálkozom.
Indulj el a könyvespolcok mentén. Simítsd végig a gerincüket, s némelyik hálás lesz: képeket, történeteket mutat neked eddigi életemből. Fellelhetsz elveszett embereket, tárgyakat, rég elfeledett eseményeket, s érzelmeket, melyeket nem érzett senki rég.
Van másik út is, a képek mentén. Vedd jól szemügyre őket. Állomásaim. Talán. Némelyiket átérzed, némelyiket nem érted. Megesik. Sok mindenen keresztülestem, elbuktam és felkeltem. Régi, dicső idő tanúi ők. A tárgyak, melyeknek halvány sziluettje ismerős, nem nyúlhatsz hozzá. Pókok hálója, és csigák nyála téged is magába szippant – undorító.
Aztán egy új szobába lépsz. Semmi nincs benne. Üresen kong, mint egy elfáradt harang. Ez a jelenem. Ilyen vagyok most. Nem kapok semmit, nem adok semmit. Néhanapján csak átgyalogolnak rajtam.
Egy kies rész közeleg, a vágyak tengere. Itt minden arról mesél, mit szeretnék. De csak akkor láthatod, ha van szíved figyelni, nézni, nem csak látni. Homályos minden.
Az utolsó szobában a jövőmbe lépsz. A falak penészesek, mindenhonnan víz pereg alá – hisz éppen esik, s a tető lyukas, beázik. Nehéz a levegő, már-már dohos. Talán, pince is lehetne, de még nincs teljesen a föld alatt. Igen. Ez a jövőm. Egy üres szoba, melyben nincs más, csak kárhozat. A padló, és a bedeszkázott, fekete ablakok ontják magukból a mérgeket. Lépj tovább, mert ha maradsz, belefulladsz!
De mily fény pislákol tőled balra? Egy kis helység. Fürdőszoba. Egy mocskos klotyó árválkodik benne, mely lelked tenger kínját szívja magába. Hányj egyet!
Vagy hajtsd le a tetejét, és pihenj meg. A beszűrődő fényben, ha kinézel a parányi ablakon, látod a külvilágot. Egy karnyújtásnyira van a szabadság. Az élet.
De van egy rossz hírem.
Az bejáratok zárva vannak. Rab lettél…