2017. július 15., szombat

Gyermeki félelem és bizonytalanság

Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogyan tovább?? Tudom, hogy nemsokára változik az életem, mert változtatnom kell rajta, de mivelhogy az ördög sosem alszik, így mindenre fel kell készülnöm, terveket gyártani, majd pótterveket, majd a póttervek póttervei. Még az is előfordulhat, hogy minden ellentétesen sikerül, vagy éppen, és ami még furább úgy, ahogy az én elterveztem. Az a bökkenő, hogy eddig is mindent elterveztem, és ebben az évben is sokmindent mertem álmodni, mire… Nincs menekülési útvonal, és félek, hiába megyek a vészkijárat felé, nem lesz nyitva az ajtó. Mindenki kijut majd az égő épületből, én nem.
Elérkezett az idő, érdekes lesz, feszített, és nehéz. Alapjáraton nem értem, mire ez az egész, úgysem az fog számítani, csak a jól bevett szokások: úgy juthatsz be egy céghez, s ott feljebb a ranglétrán, ha mély a torkod, vagy széles a terpeszed. Nem tüntethetsz, nem szólhatsz.
Sajnálom magam, mert nem azt csinálom, amit szeretnék, hanem azt, amit mások szeretnének, bár legalább ezzel örömöt szerzek másnak, míg az nem számít, hogy én semminek érzem magam. Végtére is, gyermeki a félelmem és a bizonytalanságom.
Túl vagyok az életem egyharmadán, s mit tudok felmutatni? Semmit. Keserűen gondolok vissza eddigi életemre, és szeretném, ha ez megváltozna. – Olyan jó lenne, ha legalább egy ember hinne bennem…