2017. július 15., szombat

Ha jobban fázok majd

Minden nap ugyanolyan. Hajnalban minden hasonlít arra, amit este látok. A napok is rideg monotóniát képeznek. Nincs fény, nincs árnyék. Szürke minden. Hideg minden.
Fázom.
Nagyon fázom.
Nincs senki, akihez szólhatnék, mindenki túlzottan elfoglalt ahhoz, hogy észrevegyen engem. Mindenki dolgozik, utazik, visszatér, s elmegy, molyol. Én ülök egyhelyben, s hol egy gyufával, hol a hajszárítóval tartom magam melegen. De édes kevés gyönyört ad, mert ahogy nem teszem, már a csontjaimat karcolja a levegő. Látom a saját leheletemet. Nem kint, idebent, a szobában. Gondolkodom. Nézem. Nincs más. Körülöttem minden fagy. Nem párolog, nem izzad, hanem szinte kővé merevedik. Járkálok a szobában ide-oda, hogy melegen tartsam magam. Két nadrág, és a szekrény összes pulcsija, valamint kabát van rajtam. Mit vegyek még fel? Reszketek.
Rá kellene gyújtanom.
Nem. Kint hidegebb van. – de az öngyújtó tüze meleg.
Nem tudok. Nincs erőm. Valakinek szólnom kellene. De kinek? Hibának érezném csupán azt is. S mit mondanék? Elmondanám, hogy fázom? Elmondanám, hogy kívül, és belül is ráz a hideg? És nem tudom, ha keresném is, lenne egyáltalán valaki, aki legalább felvenné a telefont… mert az ölelés egy parányi gyertyaláng.
Elillant.
Meg kellene lépnem pedig.
Nézem a kezem. Maga a kézfejem sápadt és fehér, míg az ujjaim vörösek és fájnak. Alig tudom mozgatni őket (nehezen írok). Bele kell nyugodnom. Jó ez így.
Ha jobban fázok, majd betakarózom. Ami egy képzetet jelent, azt megélhetem valóságként?