2017. július 16., vasárnap

Hétköznapi

Azt suttogom a saját fülembe, hogy ébredj! S felkelek. Csatakosan, zihálva. A szívem szúr, akárcsak a jobb tenyerem közepe, miközben a bal karom elzsibbadt. Mintha újra életre keltettem volna magam. A halálból hoztam vissza. S talán egy kicsit így is van. Folyton arra kelek, hogy nem lélegzem. Mintha meghalnék minden éjszaka – háromszázhatvankettő minihalál van előttem még ebben az évben.
Nincs semmi. Meleg van. Fullasztó. Pisszegős légfrissítő. Fojtó. Takaró. Szorító. A szoba egy buborék, amiből elszivattyúzzák a levegőt.
Hagyom, hogy körülvegyen a sötétség – ez a nyugodt, síri csend. Mert minden gondolatom az, hogyha ennyiszer és így, talán akkor hosszabb lesz. Örökké tartó.
S nem nyomaszt nap, nap után a gondolat.

Azt hiszem, velük vagyok kerek egész. Ez tartja a Nap körül a bolygóimat. Engedi, hogy sercegjen talpam alatt a fagyott fű. Hagyja, hogy felálljak minden reggel, és kicsoszogjak kávéért, vagy mozgatja az ujjamat a klaviatúrán.
Engedi, hogy észrevegyem mindazt, amit éjjel nem tudok. A világot körülöttem.
Tudok neki örülni és szeretni azt, ami van. Amim van.
A barátaimat. A tájat. A házat. A szobát. A gondolatot.

Ébredj!...
Akarom a pillanatot. Várok rá. Félek tőle, mégis visszavágyom. Mert nem fér már semmi közénk…