2017. július 15., szombat

Hol volt, hol nem...

Egy pillanatra másnak láttam a dolgokat, mint amik. Nem tudom, miért, vagy hogy, de másképp néztem szét. Mintha, nem is az én szemem lett volna, s nem is az én agyam. Nem az én gondolataim. Felpörögtem, és olyan volt, mintha erős lennék, és nem ismernék akadályokat. Másként nézek a világra, másképp kezelem majd az embereket, másképpen viszonyulok helyzetekhez, és nem utolsó sorban, levetkőzöm eddigi önmagam. Bizonyítani akarom, hogy többre teremtettek, mint hogy itthon üljek naphosszat, és bámuljam a monitort, vagy verjem a klaviatúrát. Meg akarom mérettetni magam az életben, talán az Élettel szemben. Vele szemben. Megvalósítom a céljaimat, ha kell, önerőből, talpra segítek másokat – belső kényszer. Talán a mozgás, talán a jóidő miatt. A helyes utat is éjjel kiköveztem magamnak, úgyhogy tudom, merre menjek, mit csináljak, senki sem tántoríthat el. Még van valami, amit meg kell tennem, s ki kell várnom, míg meglelem azt.
Addig írni, és főzni, és rajzolni, és basszusozni, és táncolni.
Csodálom az embereket, akik így idomulnak az életükhöz, és próbálom ellesni, mit csinálnak ők másképp, mint én. Ösztönösen nem hiszek a nagy dolgokban, nagy szavakban, emberekben és eseményekben, de ha nekik sikerült, akkor nekem miért nem?
Nem akarok tartozni senkihez, és semmihez, csak a magam útját járni. Ennyi az egész. De valami (ki) nem ereszt…