2017. július 15., szombat

Hova mehetnék?

Ha kirúgnak valahonnan, akkor új munkát keresek.
Ha szakítok, új szerelmet keresek.
Ha kidobnak itthonról, elköltözök.
Ha megunok itthon lenni, elutazok.
Ha megelégelem az életem, öngyilkos leszek.
És még egy halom „ha” és megoldás létezik.
De én, aki mindenben csalódtam, és mehetnékem van –bár magam sem tudom, hova-, hova mehetnék? Jószerivel az én hibám az, hogy összeestem, segítség nélkül; mára azt éreztem, el akarok menni. Nincs hova, nincs kihez, nincs cél, vagy végállomás, csak el, messzire, ahol senki sem talál rám. Ahol tényleg magam lehetek. Talán egy lakatlan szigetre? Vagy ki az űrbe, egy másik bolygóra?
Szorító egy érzés ez.
Persze, mint mindenre, erre is lehetne választ találni. Helyezkedjek el, regisztráljak társkeresőkön, mert mindenkire vár valaki.
Csak úgy érzem, nekem itt és most nincs helyem még vagy már. Az „sz” kezdőbetűs szó távolról elkerül, a szerencse nemkülönben. Munkát találni nehéz még nekem is. Hiába vagyok leleményes, de itt-ott kialakult hiányaimat nem tudja semmi és senki betapasztani. Keresek, de nem találok. Utazok, de ismeretlen minden. Hazajövök, de idegennek érzem magam.
Csak egy ölelés. Egy puszi.
Olyan nagy kérés ez?
Másnak igen, nekem maga az élet.
Ez, ami hiányzik, ami tarthatná bennem a lelket, a menedékem. Oda szeretnék eljutni. Ott baj nem lenne sok, sőt, egyáltalán nem lenne baj. Tapasztalat a baráti körből ez.
Kiszolgáltatott vagyok, vágyódom, és félek. Törődést szeretnék, csak egy kicsit, egy pillanatig. Nem sok, csupán egy másodperc.
Addig fogok vágyni erre, ameddig az, akinek ez mind a birtokában van, fel nem meri vállalni azt, amit kérek, s amit ő nyújthat nekem.
Nem akarok a világgal szembesülni többé, el akarok menni.
De hova mehetnék?
Messzire, el, még, ha elfáradtam is tovább addig, ameddig meg nem találom, vagy ő nem talál rám. Vagy lehet, hogy innen már nincs hova lépni?