2017. július 16., vasárnap

Kávé

Amikor az embert a csoporttársai le sem szarják, pedig határidős munkájuk van, akkor mi lehetne szívmelengetőbb, mint egy kávé? Esetemben, legalább nyolc. Tudom-tudom. A koffein csak ideig-óráig serkent, utána visszaránt. Valahogy rám nincs hatással, de megnyugtat.
Bedobtam a pénzt az automatába, felturbóztam a cukrot a legmagasabb fokozatra, és start. Berregett, kattogott a gép. Jött belőle valami. Nem figyeltem oda, a többieket néztem. Kivettem a poharat, és félrehúzódtam. Belekortyoltam. Nem volt tejes, sem cukros. Nem volt fekete, egyszerűen csak egy borzalmas ízű, vízszerű lötty, ami nyomokban kávét tartalmaz.
Mérges lettem, hogy még ez sem sikerül. Ahogy volt, kidobtam a kukába a műanyag poharat. Elballagtam a büféig, ahol egy középszerű tejeskávét vettem, potom 250 forintért. Rablás – gondoltam magamban, gondolom most is.
Gyerekként nem kávéztam. Aztán minden évvel egy bögrével többet ittam. Ha harminc éves leszek egyszer, azt hiszem, komoly problémáim lesznek. Én leszek az első, akit koffeinfüggőségért fognak elmegyógyiba vinni. Behatárolhatatlan humanoidmaradvány, meghatározhatatlan személyiségzavarral. Ez áll majd a kórlapomon.
Persze, addigra már több, mint egy szintetikus kajával többet fogunk fogyasztani, és ez lesz a legkevesebb gondom. Az egyetlen, maradandó függőségem.
Azt hiszem. Esküdni nem mernék rá.
Kimentem a suli elé, és ott merengtem az elmúlt napokon. Csípett az idő, naná, beköszöntött az október. Elgémberedett ujjaimat a pohárra fontam, számat a szélére tapasztottam, és a papírkupám széle fölötti világot kémleltem.
A kávé, minden kortynál egyre csak több és több lett. Az ajkaimat beborította, az orrom és a felső ajkam közötti részt teljesen eláztatta. A kávé, nemcsak nem fogyott, hanem egyre sósabb lett, és egyre sűrűbb.
Elemeltem a poharat. Amikor megtöröltem az arcom, az ujjaim vöröslöttek. Folyt az orrom vére. Soha nem hatott rám így egy cseppnyi koffein sem.
Ekkor jöttem rá, hogy az elmúlt percekben saját magamat ittam meg.