2017. július 16., vasárnap

Lobotómia előtt

Bánat. Agónia. Fájdalom. Megtorlás. Pusztulás. Káosz. Terror. Kegyetlenség. Erőszak. Düh. Halál. Ez sarjad mindenfelé, bármerre is megyek, bárkihez is szólok. Minden gondolatommal közelebb jutok az igazsághoz.
A magam igazához. Bolondnak címkéztek fel, mert egyszer azt találtam mondani, hogy azt érdemlem, hogy mindig igazam legyen… és ezt minden egyes nap a pofámba vágják. De ha egyszer így van?
A minap is hajtottam a valóságot, és semmi foganatja nem volt abban az emberi üveggolyóban, amit nevezzünk a barátnőm fejének. Aztán értelmet nyertek számára szavaim. Nem mondhattam, hogy na ugye, én megmondtam.
Bélyeg, de segíteni sem tudok… Bele fogok ebbe fulladni.
De ha a kimondott szavak, és a megérzéseim teljes biztonsággal beigazolódnak, akkor mit tegyek a gondolataimmal? Amelyekből csatakosan ébredek minden percben öntudatra. Élesen vibrál mind a fejemben, mint a pengeélen megcsillanó ezüstös fénysugár. Nem tudok hozzányúlni és egy fiókba beletenni… Bármi is lesz, tudom, hogy úgy lesz.
Borzalmas.
Szilaj gondolatok kergetőznek a fejemben, és tudom, hogy mind valóra fog válni. Nincs erőm mindezt megállítani. Nem merek remélni, nincs erőm tenni ellene. Még kicsi vagyok ehhez.
Elfáraszt ez az egész.
Nem szeretek elaludni, s utána álmodni. Kócosra forgolódom a hajam. Remegek az idegességtől, hogy mikor kísért meg ismételten a mondat, hogy igazam volt. Félek a leveleimtől, a telefonomtól, s félek találkozni emberekkel.
Ugyan miért is tenném? Úgyis tudom, mi fog velük történni, csak pár szót kell váltanunk.
Vagy csak rájuk kell néznem.
Ilyenkor örülök, hogy nem tudok gondolatot olvasni. Alighanem, mások démonai megölnének.
Igazából szeretnék egy steril, fehér köpenyt, és felfeküdni egy hideg asztalra. Ereimben valami kábító folyadék végigáramlana, míg a szemem nyitott nem marad, de az elmémben már nem működik semmi.
A szememnél ék, az ék végén kalapács…
… aztán már nem lenne más, csak kopp, kopp, kopp…