2017. július 15., szombat

Mánia

Lássuk csak. Először is, az Ő neve. Aztán, hogy miket csinálunk együtt és külön. Aztán valahol rám tör a felismerés. Aztán lelkiismeret-furdalásom támad. Aztán kiábrándulok. Aztán utálom magam, mert mindez az én hibám. Aztán csalódottan csokit majszolok. Aztán könnyezek egy kicsit. Aztán megkönnyebbülök. Aztán a gép elé ülök.
Őrület.
Legalábbis egy orvosi esetnek beillik, amit néha művelek.
Amikor még emeseneztem, akkor annyira függővé váltam, hogy úgy bepörögtem egy-egy beszélgetés végére, hogy éjszakákat virrasztottam át. Most nem teszem ezt. Most e-mailezek! Nem, mintha ez jobb lenne.
Oh igen. Tegnap. Tegnap tetőzött ez az egész. Mániákus vagyok. Vagy inkább rögeszmés? Mindenesetre, szeretnék egy muszáj-pulcsit. Jól állna. Nem számít, hogy ezernyi más dolgom lenne, vagy hogy nem követelhetek semmit Tőle. De állandóan ő jár a fejemben. Amikor elalszok, akkor érte imádkozom. Amikor felkelek, illatát érzem még. Ha újraolvasom a leveleit, akkor hallom a hangját. Eleven. Ilyenkor jó. Boldog vagyok.
Aztán leülök a gép elé. Bepötyögöm a címemet, a jelszavamat, és szomorúan nézek szét. Az összes pozitív energiámat helyből leszívta a számítógép. Megérte? Nem. Mert tudom jól, ha ír, azt sem a délutáni órákban fogja tenni. S a napokban még csak Magyarországon sincs. Micsoda kín!
Ilyenkor nem tudom, hogy magamban csalódok picit, mert nem vagyok erős (ismét), vagy benne, mert nem gondol rám. No, de mindegy is.
Próbálom magam leszoktatni arról, hogy mániákusan nézzem a leveleimet. Próbálok az életemre összpontosítani, hagyom, hogy folyjék úgy, ahogy neki tetszik. Olvasgatok, rajzolgatok, gitározgatok. Ám, most abbahagyom.
Megyek, megnézem, nem jött-e levelem?! – Végül is, akinek van egy pici izéje, az nem tudja első nekifutásra feladni, nemde?