2017. július 15., szombat

... már megint

… és ismételten a saját kardomba dőltem. Ahelyett, hogy megértettem volna magammal, hogy soha többé nem veszem fel vele a kapcsolatot, mert egyszer már elvette a lelkem felét, s ő nem tudja garantálni, hogy nem fog elárulni többé, mit tettem? Írtam neki egy levelet, remélve, hogy jobb lesz most. Most jön egy nagyon nehéz időszak. A várakozás. Remény. Jó gondolatok. Kellemes érzés. Melegség. A közös múlt felidézése – ölelések, csókok. Remélem, szól, mielőtt újra a szívembe mártja a tőrt, s megforgatja, mint utóbb. (…) Most, hogy elkezdtem félni, reszketni… tudom, hogy új gondot zúdítottam a saját nyakamba. Előjönnek a gondok, mindenki lesz, csak mi nem. Minden így marad. Egy keretben. Egy ketrecben.
Nem változik semmi…