2017. július 16., vasárnap

Másként látva

Reggelente a hasamra fordulok, arcomat a párnába fúrom. A huzat hideg, jeges, a szivacs és a tollak puhák, érintetlenek. Az illat viszont benne ragyog. Magamba szívom, érzem, így fészkeled magad a bőröm alá. Úgy érzem, nem tudsz eléggé bennem lenni, csak ezen keresztül. Szívom, szívom. A tüdőm egyre feszül. Kiszorítok belőle minden üresen maradt helyet, s talán az egész testemet teleszívom veled. Bekúszol a zsigerek közé, átveszed a sejtek szerepét.
Őrizlek magamban, mint egy törött cserép, amibe virágot ültettek, s minden nap meglocsolnak. Igyekszem tartani a vizet, táplálni, szeretni, életben tartani. Ami eddig törött volt, összeragasztották. Ami eddig üres volt, feltöltötték. A legnehezebb feladat felnőni hozzád, és megtartani azt, amit bennem ültettél el.