2017. július 15., szombat

Mikor hagy el a vágy?

Eltelt megint egy év. Elgondolkodtató. Néha nincs időm. Néha nincs erőm írni. Legnagyobb baj, hogy túlcsordulnak az ötleteim, de kedvem nincs leülni, papírra vetni a gondolataimat. Nem írhatok nevekkel, mert félnem kell, hogy az össze félkegyelmű félreérti. Nem írhatok emberekről, érzésekről, fájdalmakról – a mindennapjaimról. Halványulnak a napok, az emlékek, és néha nem értem, hogy csúszott ki a talaj a lábam alól a talaj.
Nincs sok titkom, de ami van, nem mondhatom el – az életem végét jelentené. Azt hiszem.
Nem tudom, hogy… keresem önmagam, de nem tudom, milyen voltam annak idején. Ha kérdezik, nem tudom megmondani, milyen arcokat vettem fel, merre tartok, mi vagyok most. Nem merek beszélni. Az emberek bebizonyították, hogy nem érdemesek arra, hogy tudjanak rólam bármit is (Neki is ezért nem írok vissza – nem bízom meg benne). Volt, akit eleve nem érdekelt az, mi van velem. Volt, aki nyújtotta a kezét, aztán vagy elhagyott, vagy szakadékba lökött. Amit adtam magamból, az űr martaléka lett.
Sosem kapom vissza. Sosem ér el senkihez.
Olvastam valahol, hogy amit az ember nem él át soha, az nem is tud neki hiányozni. Mikor hagy el a vágy? A kívánalom? A veszteség okozta hiány? Az igény? Halványulni fog, tudom. De MIKOR?
Nem a boldogság kell, csak a fájdalom szűnjön meg.
Nem akarok kavicsokat, melyek mementóként állnak a szobámban, emlékeztetve arra, mit rontottam el. Mikor dobhatom el az elnyűtt ruhát? Mikor élvezhetem az illatos cuccokat, melyeket még nem hordott senki?
Rajtam múlik, de még az út elején vagyok – egyedül a hallgatásommal.