2017. július 16., vasárnap

Nem élnem kell a sorsom

2010. Azt hittem, jobb lesz, mint a tavalyi év. De nem, pedig már kezdtem jól érezni magam. Voltak céljaim, boldognak mertem mondani magam (megint hibáztam), erre odaállt elém valaki, és kész. Alig öt mondattal intézte azt el, amit én négy hónapon keresztül próbáltam a romokból újjáépíteni. Kiderült, hogy buta vagyok, csúnya vagyok, és semmit sem érek. De legyek nyugodt, mert még az utam elején vagyok. Hát, bazd meg! Ne akadjak ki, mert nincs jogom kiakadni. Legyek mindenkinek a mentsvára. Legyek mindig elérhető lelki szemetesláda. Csak senki nem gondol arra, hogy nekem senkim sincs, és nem hallgat meg senki se. Egy, akinek még talán el is mondanám, mert felnézek rá annyira, hogy tudna adni egy értelmes választ, meg sem hallgat. A másik meg olyan messze van tőlem, hogy szinte már nem is emlékszem rá. Tanulság az elmúlt napokból:
Nekem nem élnem kell a sorsomat, hanem bele kell nyugodnom. – Kár, hogy ezt mindig, mindenki az orrom alá dörgöli.