2017. július 15., szombat

Nem reméltem volna

Előbb a gyomorom ugrott össze…
… majd a szívem facsarodott érthetetlen groteszké…
Hogy is mondta Gaiman? Az emberek törékenyek, ahogy a szívek és álmok is.
Szerdán itthon unatkoztam, mert egy jól sikerült koncert után, nem volt kedvem bemenni a városba, vagy egyáltalán életet lehelni magamba. Kalandos volt a koncert, szeszélyes az italozás. Ami a mai napot illeti, nem hittem volna, hogy a katarzis lehet éppolyan lehangoló, mint amilyen felemelő.
Szörföztem a Neten, amikor megláttam egy verset, amit még a sok-sok évvel ezelőtti kedvesem írt nekem, mintegy „boldog hétköznapot” ajándékot.
Ajándék… ez is rossz szó… inkább meglepetés…
Sokszor kerestem a verset, mert azt hittem, nekem adta. Minden cetlit tüzetesen átnéztem, majd a füzeteimben kezdtem kutatni. Semmi nyomát nem találtam, míg most, egy blogban leltem rá, de nem is akárhogy…
Nem is akárkinél…
Bár hozott egy döntést, s ki is mondta az ítéletet, nem gondoltam volna, hogy amit kaptam tőle, azt másnak is oda fogja adni, mintha neki írta volna. Tartom a tényhez magam, hogy elsülhetett volna másképp is, de a bosszú élteti úgy látszik, mind a mai napig.
Eltelt már sok idő azóta, hogy nem láttam őt, csak a képeit. Szinte nem változott semmit, de a képek hazudnak. Én nem változtam, csak átértékeltem. Minden nappal egyre jobban fakul az emléke.
Ám ez most, újra fellobbantott bennem valamit. Zakatol a szívem, de ez olyan ideges lüktetés, mint mély megnyugvás. Amikor elolvastam újra a sorokat, a lánynak címezve… tudtam, hogy nem változtunk semmit. A vers éppolyan, mint mikor anno felolvasta nekem.
Fáj, fáj, fáj. Rossz nagyon. Mintha én, a tőle kapott plüss majmot adnám oda egy másik embernek, és még fényképet is dugnék az orra alá. Tévedés ne essék, nem neheztelek, csak megfordult bennem valami.
Tudomásul vettem, hogy őt szereti, talán jobban is, mint engem valaha. Már úgyis mindegy, mert ami egyszer elromlott, azt nem lehet megjavítani. Vagy meg lehet, de ezentúl félve nézzük majd az órát, hogy pontosan jár-e?
Ára van egy kapcsolatnak, s egy szakításnak még inkább. Tudom, hogy az életem már nélküle kell tovább menjen, de ilyenkor mindig visszacsúszom az alapállapotba.
Ordítani szeretnék…
Csak nem tudom, mit…