2017. július 15., szombat

Nem tüskét hagytál... tűpárnává lettem

Miért nem kellek? Talán, mert nem úgy nézek ki, ahogy kellene. Talán, mert undorító, értéktelen, buta ember vagyok, akit bárki, bármikor kedvére nyomorgathat. Rossz csillagzat alatt születtem, és nem arra, hogy boldog legyek, hanem, hogy másokat azzá tegyek. A legtöbb embernek úgy, hogy megengedem, hogy bántson. Elveszik a reményt. Az utolsó fénysugarat, hogy talán érek valamit, valaki vagyok. De valahányszor úgy érzem, egyenesben vagyok, Ő letöri a szárnyaimat.
Én ezüst… mit ezüst… aranytálcán nyújtom Neki magam. Ő késsel, villával nekilát falatozni, rág egy kicsit, majd a széke melletti vödörbe okád mindent… a maradékot a kutyának adja.
Miért nem kellek? Miért nem vagyok a szemedben ember? Egy egyenrangú fél? Miért csak a hibáimat látom, ha veled vagyok? Miért csak azt adod, amivel megértem, hogy mik a hiányosságaim?
Csak ne Te lennél a legjobb ember, akit valaha megismertem. Csak ne szeretnélek ennyire. Sajnálom, hogy őszinte voltam. Sajnálom, hogy közel engedtelek magamhoz. Sajnálom, hogy megismertelek. Sajnálom, hogy megbíztam benned. Sajnálom, hogy Te jelentetted nekem azt, ami a legfontosabb.
Miért érzem elárvultnak magam nélküled?
Hiányod felemészt. Hiányzik az a sok jó pillanat, amit a társaságod jelent. Hiányzik a zöldes szemed, a mosolyod. Ahogy átölelsz. Ahogy az arcomat simogatod, amikor nyugtatni szeretnél. Minden hiányzik.
Utálom, hogy nem tudok Rólad rosszat gondolni. Hogy olyan vagy, amilyen. Utálom magam, hogy képtelen vagyok másra gondolni. Ha lenne lelkem eladnám csak azért, hogy halljam a hangod.
Fáj, hogy olykor egy karnyújtásnyira ülsz, mégsem érhetek hozzád egy ujjal sem. Nem hallgatsz sosem végig, ezért amit mondani szeretnék, nem mondhatom el. De amikor nem látlak, nem írsz, nem hívsz, még nagyobb semminek érzem magam, mint amikor szembesülök ezredszerre is azzal, hogy nem kellek (se Neked, se másnak – másnak nem is akarok kelleni ~ ilyen még sosem volt)!
Visszhangzik minden mondatod a fejemben. Visszaolvasom a leveleket, üzeneteket, és csak pörgetem, pörgetem… és nem értek semmit sem.
Mindannak ellenére, hogy nem remélek, nem várok válaszokat, nem keresek megoldást, nem Tőled várom a feloldozást. – Csak nem akarom magam egy semmit sem érő szardarabnak érezni.
De ha azt jelenti az élet, a tapasztalás, hogy fájnia kell minden pillanatnak, úgy én NEM AKAROK TOVÁBB ÉLNI!!!

UI: Kérdések vannak. Válaszok sosem lesznek.