2017. július 16., vasárnap

Nincs időm

- Félsz?
- Inkább csak izgulok.
- Hős vagy. Azt hittem, visszafordulsz.

Na igen. Az én agyamban is megjelent ez a gondolat, hogy hátraarcot csinálok, amíg lehet. Csak éppen azzal sem lennék előrébb. Bárhova nyújtom a kezem, a semmit markolom. Bárkihez szólok, üres húsbábok a saját darabjaikban. Elfordulnak, nemet intenek, nem válaszolnak, félelmet keltenek, figyelmeztetnek, kioktatnak.

Aztán fulladva ébredek az éjszaka közepén. Nincsen kezem, sem lábam, csak egy eldugult torok, és bogárként kapálódzok a hátamon fekve. Izzadok, nincs időm. Nem szabad. Nem lehet. Pedig kell. Nincs időm. Ott a telefon. Messze van. Ott a víz. Olyan émelyítő. Fordul velem a világ. Nincs időm.
Fáj, húzódik, kellemetlen. Nincs időm.
Mar, éget, görcsöl. Nincs időm.

De van!

Rántom magam vissza. Mozdulj! Behajlítom a kezem. Összegörnyedek. Levegő tölti meg a tüdőmet.
Egyedül vagyok.
Ismét rohadtul egyedül hagytak egy olyan dologban, amitől rohadtul félek.

- Dórát várjuk az emeletre.

Összerándulok.
Felnézek a szürke erezetbe veszett álló órára.
                                                                              Nincs időm.