2017. július 16., vasárnap

Összeférhetetlenség

Csak nézem a macskát. Összegömbölyödve alszik; csak nagy sokára találta meg a helyét. Eddig a lábamhoz dörgölőzött, és nyávogott. Ő kaját kért, én kinevettem. Mint Te engem. – Túl sok a különbség, de a legnagyobb a nyelv.
Nem beszéltünk egymással, csak el egymás mellet. Belegondoltál, hogy amikor azt mondtam, most rajzolni fogok, Te egy képregényt toltál az orrom alá. Amikor könyvet akartál olvasni, és betettem egy filmet. Ha én azt mondtam, északra mennék, Te dél felé mutattál. Amikor én a kezemben számoltam az aprót, Te elém dobtál egy ötezrest, és hozzá tetted „nekem nem számít”.
Amikor Hozzád bújtam, Te nyújtózni kezdtél. Azt mondtam, család, kertes ház, kutya, vasárnapi ebéd, kirándulások, Te csak legyintettél, és azt mondtad, hogy szabadság, szerelem.
Ha én azt mondtam, tudós, Te azt mondtad, playmate.
Ha sírtam, Te nevettél. Amikor azt mondtam, egy macit ölelek körül, Te csak elregélted egy bulis éjszakádat. Amikor magyaráztam, hogy vámpírok, lélek, angyalok, megérzések, Te lombikokkal, könyvekkel, tényekkel jöttél.
Fekete-fehérhez, színeset dobtál.
Két barátnőm sanyarú sorsa miatt jutott most eszembe az egyszer feltett kérdésed: „Miért szerettél belém?”
Macska helyett, inkább úgy teszek, mint a kutyám. Előrenyújtott karomra ejtem fejemet. Ásítok egyet, majd becsukom a szememet. Talán megálmodom a választ.