2017. július 16., vasárnap

Szilaj

Nappal köszönöm, jól vagyok. Esténként, amikor a sötétben ülök, amikor már lemostam a magamra erőltetett mosolygós maszkot, rádöbbenek újra és újra, hogy szeretnék megváltozni. Görcsösen más valakivé válni. Elmélkedni, elvonulni, gondolkodni, megrágni azt jól, ami történik velem. De túl gyáva vagyok hozzá, s ilyenkor rájövök, én nem tudok megváltozni. Nem tudom magam megszelídíteni. Rengeteg olyan mondatot kapok, amit nem tudok megemészteni. Nem vagyok tökéletes, nemhogy közel, de távol sem vagyok tőle. Nem vagyok sehol, ahhoz képest, ami vagyok, az egy nagy nulla. Hibás vagyok.
                Egy hibám van.
                               Az, hogy én, én vagyok.
Nem valaki más.
Vékonyabb, csinosabb, okosabb, bájosabb valaki.
Az egész eddigi életem a változásról szólt, minden mozgott körülöttem. Azt hittem, én változom, de nem. Nem én, csak a környezet, s azért szar mindig minden, mert én vagyok benne az egyetlen állandó. Csak hol jobban, hol kevésbé utálom azt, akit tükörként tart a környezete maga felé.