2017. július 16., vasárnap

Szögre akasztott liszteszsák



Lóg a, lóg a… lelkem. Lábára számítottál mi?
Na igen. Mostanában, jobbára csak a lelkem lóg, mint a szögre akasztott liszteszsák.

Van bennem egy érzés, ami vágyakozik éppen. Valamire, vagy valakire. Egy gondolatra, egy szóra.
                Egy érintésre, egy ölelésre, egy simogatásra.
                               Egy ízre, egy illatra, egy formára.             Egy hangra.
Rákiáltani, vagy hívni. Megütközni vele, vagy gyengéden szeretkezni. Megérezni, hogy elönt a forróság, amikor kiráz a libabőr.
                Gombócot érezni a gyomrom környékén, és lábam alatt az elfolyó betont.
Meg akarom érinteni. Érezni, hogy ott van, látni, ahogy a szemében visszatükröződöm. Ahogy hanyagul ül egy széken, átölelve saját magát, és mély levegőt vesz. Félrenéz, de tudni, hogy ahogy nem figyelek, újra engem vizslat.
Annyi dolgot… annyi embert vesztettem már el, hogy megszámolni sem tudom. Nem is akarom. S ha most rosszul döntök, úgy érzem, le kell mondanom róla is.
Ha tudnék, magamba nyúlnék, mélyen, ameddig meg nem találom a saját szívemet, és ki nem tépem onnan. Vagy egyszerűen csak összeszorítom, míg már egy dobbanás sincs benne.
                Vagy ott élni benne csak egy kicsit. Egy egészen rövid ideig. Ő lenni.
                               Eggyé válni vele, vele lüktetni, érezni minden rezdülését.
Ehj.
Ki kellene űznöm a fejemből. Nem jó ez így. Semlegesnek kell lennem. Most ezt érzem. Vágyni, de nem akarni.
                A gondolat kísérjen utamon.
                               Ezt kívánom csak. Kaotikus, tudom. Nem éppen szókimondó.
Félek, ha leírom, még annyi sem marad, amennyi van.
A fantáziámban él tovább.