2017. július 16., vasárnap

Törékeny

Azt hiszem, szép lassan megfulladok. Mindenki azzal stresszel, mit kellene tennem, gondolnom vagy éreznem. S néha már-már azon kapom magam, hogy jól esne csak úgy sírni egyet, de nem merek, mert mi van akkor, ha azzal vonzom be a rosszat, hiszen azt olvastam, azt vizualizáljuk, amit nagyon szeretnénk, és amire rengeteget gondolunk, azt kapjuk.
Két oldal között billegek minden téren, amitől persze úgy érzem, hogy sosem fogok többet megállni.
Csak folyok az árral, és eszem, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ami felé tartok. Olyan, mintha nem én lennék én, és nem a saját életemet élném. Sokkal inkább bohózat, vagy tragikomédia, ami a szopásról és szopatásról szól. Kár, hogy mindig én térdelek.
Miért lesz az egyszerűből bonyolult? A könnyűből nehéz? A szépből csúf? A jóból rossz? A nemesből gerinctelen? Miért van az, hogy olyanok vagyunk, mint az évszakok. Bimbódzunk, lángolunk, kihűlünk, majd elhagyunk? Mire leesik az első hó, sok esetben a világ darabjaira csúszik szét.
Hiába vagy egyben, bármit, amit adnál, félelemmel tölt el. Félelem attól, hogy mi lesz a következő ajtó mögött. Rózsaszínre vágysz, ami valójában éjsötét.
Hiába lehet megoldani mindent a mesékkel, csodás történetekkel, megoldatni az idővel, ha egyszer úgyis eljön a gonosz boszorka, és rád olvassa az átkot.
Aztán csak várod a feloldozást, a válaszokat. S amikor már úgy érzed, nincs tovább, lemondasz róla. Szeretnéd, ha más megjavítaná, aztán visszatalálna hozzád, mert akkor tudnál igazán vigyázni rád, ha nem mérgez meg.
Csak az a baj, hogy a kezedben tartott életet egyszer ejted el. Megrepedezik, árát veszti, törékeny lesz mindörökre. S lehet, hogyha jobban megszorítod, rájössz, a semmit markolod csupán.