2017. július 16., vasárnap

Tükrömmé váltál

Érezni a nap melegét, betúrni egy pizzát alufóliából, tisztán inni a vodkát. Élvezni, hallgatni, érteni, nevetni, csak úgy lenni. Összebújni, megvadulni. Végigcsinálni, kiállni, kitartani, átugrani az összes akadályt. Megéri ezekért küzdeni, persze nem a világgal, hanem önmagammal. Levenni a cipőt, ujjaimat a fűszálak közé fúrni, erőt meríteni a földből. Feltöltődni, hogy legyen kitartásom a következő napokhoz. Ha nem teszem, nem lesz ott a megérdemelt jutalom, mely hol egy baráti vihogásba fullad, hol pedig elmélyült italozásba.
Sorsuk tanulni. Megérteni, hogy az idő relatív. Ha be akarok vonzani valamit, ami nekem kell és kellemes, akkor az előbb-utóbb megjelenik. Kattogni éjjelente, hogy hol voltam eddig, mit csináltam, s mire jutottam. Mit adott nekem az elmúlt időszak.
S erre néha kell egy harmadik kívülálló, aki rávilágít dolgokra.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer a sziklaszilárdnak hitt gondolataim meginognak, amikor úgy érzem, letértem egy útról, amiről nem kellett volna. S csak azért, mert a másik úgy beszél, hogy én is felfogom, amit mond. Az én nyelvemet beszéli. Hibázunk, s ez, akárcsak az igazság, fájnak. Kellenek a tükrök.
Rád néztem és a tükrömmé váltál.
Hosszú idő óta először tényleg látom magam. Sokszor nem nézek az emberek szemébe. Egyesek sunyiságnak, mások félénkségnek tartják. De amikor a szemedbe néztem, és szavaid mögött ott rejlett a valódi énem, beindult a józan ész, amire hallgatnom kell minden körülmények között.
Gyere vissza hozzám. Újra és újra.