2017. július 16., vasárnap

Villanások

Futok, futok, rohanok. Lélekszakadva szedem a lábam, kiabálok.
                                               Állj!
De észre sem veszed. Lassan mész az út mellett. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Meg sem rándulsz.
                                                               Állj!
Tudom, sosem foglak utolérni. A köztünk levő távolság minden lépéssel csak nő.
                                                                              Állj!
Eltűntél.
Célt, álmokat, reményt adtál. Mozgásba hoztál bennem, körülöttem valamit, ami már régen megállt, belepte a por, és egy pók otthont szőtt a fogaskerekei közé. Még a nyomaidat se találom. Nem emlékszem a hangodra. Nem látom a mosolyodat magam előtt. Nem érzek semmit. Képek peregnek a szemem előtt; semmitmondó kis mozi. Villanások.
Lendületből vágódom térdre, megülök a sarkamon. Cserepes számmal mély levegőt veszek többször egymás után. A szemem ég, a szél a hajamba kap. A homokba merítem ujjaim. S csak egy dolog visszhangzik a fejemben… ahogy szólítottál engem.