2017. szeptember 22., péntek

Nehéz. Ez nehéz.



Ki ne örülne annak, hogy azt hallja, csinos? Ki ne örülne egy szerelmes levélnek? Reggel az asztalára tett csokoládénak? Hát, én. Eszembe ötlött, hogy az ember folyton valaminek a keresésére indul, de nem mindig azt találja meg, amit keres. S mindig eszembe jut az örök elégedetlenségem, amit az okoz, hogy én általában nem azt kapom, amit kívánok. Lehet, rosszul teszem, nem egyértelműen, ezért inkább igyekszem nem próbálkozni vele. Most is így történt. Próbálok kiheverni valakit, és bevonzani valaki mást. Tetszeni szeretnék, de azoknak, akik megmozdítanak bennem valamit. A végén ez meg is történik, csak nem azoknak az oldaláról, akiket én prioritásban tartok.

Egyik nap ültem bent az irodában méla magányomban, főnök sehol, szervizes címen, csak én és a mappák. Készítettem össze a vezénylést, amikor kopogtak az ajtón, és bejött az egyik ablakos srác. Majdnem olyan magas, mint én, köpcös, sötét haj, sötét szem. Megállt az irodaküszöb külső oldalán.
- Fúúúú… - szakadt fel belőle. Megperdültem a székkel, elkaptam a teás bögrém fülét.
- Igen?
- Csak azt akartam mondani, őrülten csinos vagy. – ízes beszédét beárnyékolta, hogy mindent alaposan végigpásztázott az irodában, csak engem nem. – Tudod, csak el akartam mondani.
- Köszönöm.
- De tényleg. – feltámaszkodott az ajtófélfára. – Szép vagy nagyon.
- Köszönöm. – ez a beszélgetés már itt kezdett kínossá válni számomra. – Nem jössz beljebb?
Belépett, megállt a küszöb másik oldalán, még véletlenül se jött közelebb.
- Csak tudod, ez nehéz.
- Mi?
- Ez. Nehéz.
- De mi nehéz?
- Elmondani. Úgy féltem is tőled, mert hát, nagyon tetszel. Gyönyörű vagy. – majdnem pikírten megjegyeztem, ezt elsőre is hallottam, megértettem. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy a természet sötét gyermekével próbálok értelmes kommunikációt folytatni, eleddig sikertelenül.
- Köszönöm. – ismételtem meg a mantrázásig ismételt szót. – Miért félsz tőlem?
- Hát, nem tudom. – olyan hatásszünetekkel beszélt, mint akinek tényleg kiszálltak a szavak a fejéből. – A nevedet is a főnöködtől kérdeztem meg, amikor szabadságon voltál. Nem mertem. Meg hát, most is. Ez is. Nehéz.
Gondterhelten nézett szét. Kedvem lett volna nekem is követni a szemét, hátha találok valami nagyon érdekeset az iroda falán. Mégis, csak őt szemléltem. Próbáltam vele beszélgetni, hogy mit csinál, miért csinál, meddig vannak bent, én mit érzékelek belőlük. Alig sikerült kihúzni valamit belőle, pedig direkt nem olyan kérdéseket tettem fel, amikre nem lehet egy igennel vagy egy nemmel válaszolni. Neki majdhogynem sikerült ezt abszolválnia. Miután kinézelődte magát, visszament dolgozni.
Ott maradtam a gondolataimmal. Egyetlen egyszer jegyezték meg, hogy nem nézek más szemébe, amikor hozzá beszélek, és ezt azóta figyelem is direkt. Amikor hozzám beszél valaki, vagy beszélek hozzá, és közben nem csinálunk semmit, szeretem, ha rám néznek, mert akkor kicsit úgy érzem, hallja, amit mondok. Értem én, hogy félénk, de akkor is. Legyen már férfi! A másik az a maréknyi szószedet, amivel dolgozott. Szinonima szótárt adnék neki ajándékba. Kialakult az első benyomás. Az esély itt ért véget a szememben. Sajnálom, de van egy pont, ami alá nem süllyedek sem külsőségekben, de főleg belsőségekben.
A következő napon egy tábla csokival robogott be az irodába épp, ahogy megérkeztem. Éreztem az ujjaimmal, valami rá van ragasztva. Amikor egyedül voltam, megláttam, egy levélke az. Egy négyzethálós füzetből kitépett lapon egy levél nekem. Szórt helyesírási hibákkal – a rossz májam mondogatni kezdte, hogy van a polcon egy helyesírási önképző is – megtudtam, hogy van párja, de ennek ellenére nem tud kiverni a fejéből. Szerinte, majd kialakul köztünk valami, vagy nem, illetve, hogy ezt ne mondjuk el senkinek. Később bekopogott, megköszöntem a csokit és a levelet, amitől zavarba jött.
Nem is szóltam senkinek, bár a főnökre rosszmájúan rám kacsintott.
Biztos, tud valamit – gondoltam magamban.
A következő nap csendes volt, és az járt a fejemben, hogy illik finoman közölni valakivel, hogy egyáltalán nem az esetem, nincs és nem is lesz szikra, és több szempontból vérzik ez az egész. De tényleg. Nem szeretnék játszani vele, azt senki nem érdemli meg.
El is határoztam magamban, csütörtökön beszélek vele, hogy nem, és foglalkozzon többet a családjával. Pechemre, már volt a főnököm, úgyhogy gondoltam, még nyertem egy napot a kellemetlen beszélgetés előtt. Legalább kicsit meg leszek menekítve attól, hogy újfent beszélgetnem kelljen vele, mert az értelmetlen életformákkal nem tudok mit kezdeni.
Sajnos, aki elkezd taszítani, azt nem tudom kezelni.
Beérvén az irodába, az asztalomon egy lefelé fordított csokoládé hevert. Kérdeztem a főnökömet, ezt ki hozta, mondta, az ablakos srác. Mondtam magamban, ennyit arról, hogy maradjon titok. Már ennyitől kész pletykaház az iroda, ráadásul a harsogós fajta. Baromira megülte a csoki látványa a gyomromat.
Nem tudtam neki szívből örülni, mert nem olyantól kaptam, akitől szeretném.
A nap folyamán bejött az irodába.
Csak meg akarta kérdezni, minden rendben van-e, mert bár ő azért adta a csokit, hogy jól induljon a nap, de úgy látja, szomorú, komor vagyok. Utálom, amikor ennyire magára vesz dolgokat, ugyanis, kiesett a száján, ő nem akart megsérteni. Legyél férfi!
Ezek után a szó szerinti munkatársaim szétszívták a véremet, és természetesen, kicsit sem disztingváltan követelték a csokit, hogy illegessem magam és hasonlók.
Utálom ezt az egész kialakult helyzetet. Persze, tetszik, és élvezem a fiúk figyelmét, de ez a fajta kitüntetés az, amiért sosem fohászkodtam. De hát, a gyenge emberek az erősekhez vonzódnak. Pénteken már igyekeztem semmilyen jelet nem küldeni felé. Nem félreérthetőt, hanem semmilyet. Rá se néztem, nem akartam még integetni sem. Kerültem. Ha ő kint volt, én bent, és fordítva. Ő se nagyon nézett felém, remélem, leesett neki valamennyire a fatantusz, vagy csak most tényleg elfoglalt volt. Ha alkalmam lesz rá, megmondom neki, hogy nem. Ez nem, semmiféleképpen sem. Nem. Addig azon kell dolgoznom, hogy a fenébe finomítsam a mondandómat.

Biztos, bennem van a hiba, de megtisztelem magam és a másikat az őszinteséggel. Másrészt, szeretem magam annyira, hogy nem megyek bele olyan játékban, ahol sem a partner, sem a játék műfaja nem tetszik. Más biztos kapva kapna az alkalmon, de én képtelen vagyok rá. Ebbe a csapdába egyszer már beleléptem, és köszönöm, nem kérem, hogy még egyszer ott legyen egy féltékeny barátnő, vagy, hogy szembeköpjem magam reggel, mert olyan emberrel vagyok, akit egyáltalán nem kívánok a hátam közepére sem.