2017. október 22., vasárnap

A bókember



A minap álltam a buszmegállóban, mentem a Határ út felé. Persze a hatvanas nem akart megérkezni, így ácsorogtam többedmagammal a verőfényes napsütésben. Megállt egy HÉV is, le-felszálltak az emberek. A napszemüvegem mögül láttam, hogy felém közeledik egy férfi. Hatvanéves forma, szemüveges, kék pólóban, jó nagy ezüst kereszttel a nyakában. Hallgattam a zenét, amikor rásandítva észrevettem, hogy mosolyog, s jár a szája. Hozzám beszélt. Kikaptam a fülhallgatót.

- Elnézést, nem szeretnék tiszteletlen lenni, de ha megengedi, ön nagyon csinos.
- Oh, köszönöm.
- Piros, kockás ruha, fekete harisnyával, csodálatos kombináció. Gyönyörű.
- Köszönöm. – ismételtem meg. Elmosolyodtam. Mégis csak egy vadidegen bókolt nekem.
- Szép a mosolya is. Kérdezhetek két dolgot?
- Persze!
- Tegeződhetünk?
- Igen. Hogyne!
- László vagyok.
- Én Dóra. – nyújtottam a kezem kézfogásra, kézcsók lett belőle.
- Szép a neve is. A nagyobbik lányom szintén Dóra. Ő már nem él velem, csak a kicsi. A tíz éves.
- Mit csinál a nagy?
- Harminc évesen egy másik városba költözött. Szerelmes.
- Az igen! Bátor lépés.
Elmesélte, hogy egyedül maradt a két gyerekkel, hogy a nagyobbik lánya éppen csak egy évvel idősebb nálam. Milyenek, szinte láttam magam előtt az egész kis családot.
- Az, de nem is ezt akartam, hanem, hogy szerinted a mai nők, miért nem tudják fogadni a bókokat? Értem én, egy idegen, vén kecske odalép, és azt mondja, csinos, erre mit csinálnak? Cinikusan felkacagnak, legyintenek, elhajtanak. Egyik se köszöni meg, mint te. Nem hiszem el, hogy rosszul esik nekik.
- Én azt mondanám, nem tudnak vele mit kezdeni. Nem ez a szokványos. – a világért se vallottam volna be, hogy ezzel én is pontosan így vagyok. – Egy vadidegen nem bókolni szokott odamenni másokhoz, meg úgy általában addig terjed a bók manapság, hogy „jó a feneked”.
- És ezt miért kellemetlen? Ha valami szép, azt meg kell nézni, meg kell dicsérni.
- Igen, csak a módja nem mindegy. Ez sem általában így hangzik el.
- Én sosem vagyok tiszteletlen. Miért zavarja a nőket ez? A bók?
- Passz. Én is zavarban vagyok.
- Nem, nem, nem. – intett le finoman. – Az, hogy zavarban vagy, aranyos. Mosolyogsz, és megköszönöd. Nem elutasítod. Téged zavar, hogy idejöttem, és ezt megmondtam?
- Nem zavar – de egy picit igen -, jól esik. Ez alapvetően mindenkinek jól esik, viszont nem akarnak nagyképűnek tűnni, hogy kihúzzák magukat, inkább cöccögve elfordulnak.
- De miért?
- Mert többségében nem ezt kapják. Sőt. Nem ezt kapják.
- A megboldogult feleségem is ilyen volt, mint te. Szeretem azt hinni, a bókom miatt szeretett belém. Sosem felejtettem el neki naponta valami kedveset mondani. Minden nap mondtam neki. Nem azt, hogy mennyire szeretem, hanem megdicsértem, még az apróságokat is. Megköszöntem a keze munkáit.
- Mennyi ideig voltatok együtt?
- Negyven évig.
- Szép. – eszembe jutott, mennyire szerencsések. Sosem leszek negyven évig házas. – Akkor, biztos, ez volt a varázs.
- Ilyen voltam, ilyen vagyok. Miután elment, már nem tudtam kinek mondani. A kicsinek szoktam, de ő még hebrencs. Nem érti, de aranyos. Tiszta anyja. – körbenézett. Egyszerre néztünk a közeledő busz irányába, ami közeledett, csak nem a környéken. – Ez is. Elmentem Ráckevére HÉV-vel, meg vissza ingyen. – megmutatta a jegyet. – Eltévedtem, most is csak itt kóválygok. Azt hittem, erre kijutok Zuglóba, de nem vagyok ismerős a környékem. A feleségem bezzeg, biztos tudná. Nem vagyok jó helyen, ugye?
- Nagyon nem.
Elmagyaráztam neki, merre kell mennie, bár valami azt súgta, tudja azt ő nagyon jól.
Aztán csak megérkezett a busz, a csuklóban álltunk egymással szemben. Elmondta, hogy Zuglóban az autószerelője van. Még a telefonját is megmutatta, mikor beszéltek utoljára. El volt képedve, hogy még aznap kész lesz az autója. Kérdezett a tetoválásomról, a jelentéséről, és arról, mit gondolok, ha valaki a párja nevét varratja magára. Végül persze, szóltam neki, melyik megállónál kell leszállnia.
- Köszönöm ezt a pár szót.
- Vigyázz magadra.
- Te is. Szabad? – kérte a kezem, és ismét kezet csókolt, ezúttal búcsúzóul. – Fáj a szívem itt hagyni egy ilyen istennőt, de muszáj mennem a kocsiért.
- Semmi baj.
Még az ajtóból visszaintett. S lehet, hogy mással is jól elbeszélget, másnak is bókol, mégis, valahol felemelő érzés volt. Még akkor is, ha más azt fújtatta, csak meg akarta nyalni a sót. Nem tette. A buszon ülő nők többsége undorral és lenézéssel kezelt ezután. Rá volt írva az arcukra. Nem értem, miért és hol siklott ki ez az egész.
Kihúztam magam, és felszegtem a fejem.
Nekem már szépen zárul ez a nap!