2017. október 11., szerda

Cipeld most már te



Valamelyik nap ebben a dög melegben próbáltam kitalálni, melyik buszom jön előbb, s ami lényegesebb, melyik irányba menőre szálljak fel. A lakótelep forgalmát némi úttúrás megváltoztatta, így a busz körjárat, és a tábla nem volt számomra egyértelmű. Átcsattogtam hát a másik oldalra, és nézegettem a táblát. Ott sem jutottam megoldásra. Így úgy döntöttem, visszamegyek az eredeti várakozási pontra. Néztem jobbra, néztem balra, amikor a kerítés mögül kilépett egy nyolcvanas éveiben járó férfi. Ami megdöbbentett, hogy megszólított.

- Csókolom! – nézett rám. Szabályszerűen kitéptem a fülesemet. – A másik oldalon éri meg várni.
- Igen? – kérdeztem vissza. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az információval.
- Igen. Mert míg itt elmegy a busz, a másik már jön is. Hamarabb ki lehet érni ebből az útvesztőből.
- Rendben. Köszönöm.
Együtt sétáltunk át az úttesten, ahol nemhogy ember, de még egy ördögszekér sem szaladt át.
Megálltunk a fa szűrt árnyékában.
- Tudja – kezdte újra -, múltkor úgy jártam én is, hogy nem tudtam, hogy megváltozott a forgalmi rend. Vártam amott a buszt, és bár bement a végére, nem az indult egyből. A hosszabb út miatt két busz követi egymást. Utána pedig, nem szálltam fel arra, és ezt meg lekéstem.
- Értem. – bólogattam. – Ön itt lakik a lakótelepen?
- Nem. – széles vigyorra húzódott a szája. Mielőtt válaszolt, volt időm a napszemüvegem rejtekén bőven szemügyre venni. Jól szituált férfinak tűnt, nagy, fémkeretes szemüveggel, világoskék szemekkel, valaha szőke hajjal. Ingének felső három gombját szabadon hagyta, rövidnadrágot és szandált viselt. Kezében egy óriási szatyrot szorongatott. – Erzsébet másik végénél.
- Akkor megkérdezhetem, mit keres itt ennyire sűrűn?
Kérdésemre még inkább rám vigyorgott.
A szeme valósággal csillogott.
- Az uszoda. – mutatott előre. – Ide járok nyaranta heti háromszor mozogni, ősztől tavaszig csak hetente egyszer. Tudja, kell a mozgás. Az tart fiatalon. Meg jó kis hely ez.
- Fedett, vagy strand része is van?
- Fedett. Csak fedett része van. De tiszta, én meg vagyok vele elégedve. Arra jó, amire használom.
- Közelebb nincs sportolási lehetősége?
- De van. Van futópályánk. De melegben menjen futni az öreg ördög.
Miután elnevettük magunkat, megeredt a nyelve.
Míg vártunk a buszra, és kiértünk a végállomásra, megtudtam, hogy alig hatvan év alatt gyakorlatilag bejárta a világot. Eleinte egy szál magában utazgatott. Később, amikor ügynök lett, a kollégáival, majd, amikor megházasodott a feleségével, végül négyesben a gyerekekkel. Olyan távoli helyeken járt, melyekről én csak álmodni tudok, vagy inkább álmodozni. Japán és Amerika miatt irigyeltem igazán. Hosszan mesélt, hogy jutott el egy-egy útig, mi volt az odavezető sárgaköves ösvény, mennyi idő ment el a készülődéssel, olykor vízummal és oltásokkal. Elmesélte, hogy amikor egyedül járta a világot, megtanult pakolni. Egyetlen zsákba egy életet belepakolni, bár volt, hogy két váltás alsót tett egy nylon zacskóba, és stoppal járta be Európát. Merész, bevállalós – jutott eszembe. Én erre valószínűleg sosem lennék képes.
Sokszor veszélyes útra vállalkozott. Ha valamilyen kaland szembejött vele, akkor meglépte, hiszen csak egyszer él, és ha más nem halt bele, akkor ő sem fog, viszont, ha mégis, akkor nyilván, ennyi volt megírva neki.
- De szeretnek annyira engem az égiek, hogy életben tartottak. – mondta. Törtek a csontjai, műtötték, és elkapott betegségeket. Néha azt hitte, le fog lépni erről a létsíkról.
Az első kórháztúrája után elhatározta, hogy nem cipeli magával a mérgét.
Arra az esetre, ha netán exitálna, felkereste az összes ismerősét, akit csak tudott. Mivel nem él a Facebook adta lehetőségekkel, sőt, akkor még nem is volt Facebook, nem kevés ideje ment el arra, hogy rendezze azon kapcsolatait, melyeket korábban valamelyikük elrontott. Valaki megbocsátott, valaki nem.
- Hogy tudott túllépni azokon, akik nem enyhültek?
- Én megtettem a magamét. Az első lépést. Ez egy lehetőség mind a kettőnknek, csak valaki él vele, valaki nem. Én éltem, az én lelkiismeretem tiszta. Aki nem él vele, az a saját sorsának kovácsa. – elgondolkodott. – Nem érdemes olyan embereket magammal cipelni, akik nem akarnak velem jönni. Elfogadtam, tovább léptem.
Valamikor korábban egy ismerősöm mondta, ő megszakít minden kapcsolatot azokkal – aka törli őket az ismerősei közül a Facebookon -, akikkel összerúgja a port, akikkel utálják egymást, akikre haragszik. De úgy gondolom, ezzel csak homokba dugja a fejét. Nem kell magunkat koloncokkal körbevenni, viszont tudnunk kell, mit tanultunk belőlük, mert ők így vagy úgy mindig az életünk részei maradnak. A tiltogatással csak berúgjuk az akadályokat a szőnyeg alá. Aztán, ahogy nő a porcica, úgy kerülgetjük, ahelyett, hogy kiganéznánk a szőnyeg alatt.
- Egy út során rettentő nagy súlyt cipelünk. Eleinte néha nem érezzük, majd tudatosul a hátizsák súlya. Fizikailag elég cipekedni, lelkileg minek tegyem?
Miután leszálltunk a buszról, volt időm alaposan átgondolni a szavait. Nemcsak az életkorából fakadóan tartottam bölcsnek, de erre a gondolkodásra meg kell érni.
Merő egovédelemből kevesen képesek erre. Kevesen merik így felszabadítani magukat. Nem engedjük el a rossz tapasztalatokat, a haragot, a sértettséget, a nemtörődömséget és az értetlenséget. Mindig a másikra várunk, és csak mutogatunk, meg magunkban őrlődünk.
Belegondolva, én is rettentő sok ilyen súlyt viszek magammal nap, mint nap. Ám, mivel úgy gondolom, egy kapcsolathoz két ember kell, nem nyitok. Inkább csak leteszem őket.
A bosszú, a harag tart életben sebeket. Mi tartjuk őket gennyesen, nyitva, akut állapotban.
Megbocsátok. Mindenkinek.
De a csomó ott fog maradni valahol mögöttem egy nektek címzett cetlivel: cipeld most már te.