2017. november 4., szombat

Karcsi Küri főz



Furcsa apukámat főzni látni. No, nem azért, mert hülyén áll a kezében a fakanál, vagy odakozmál minden a keze alatt. Jó pár éve látom őt tüsténkedni a konyhában. Sőt, valósággal miatta akartam megtanulni főzni. Világéletemben szerettem összekenni magam és mindent a rántott hús panírjával, vagy kísérletezni ízekkel, ám ezt ő már-már művészi szinten űzi. Mint egy kis hevenyészett kémikus, aki lenyelt egy kilométer hiányos egeret, pörög a konyhában ezerrel. Amikor felérek hozzájuk, szól a konyhában a jóféle metál zene, benyitok, és orrhegyre tolt okuláréval, valami fűszerrel a kezében felém fordul.

- Az meg minek? – kérdezem.
- Beleteszem.
- Írja a recept?
- Nem, de hátha jobb lesz tőle.
Csodálom azt az energiát, amit bele tud ölni egy vasárnapi ebédbe. Sok nő példát vehetne róla. Hogy keres, kutat és talál valami receptet, amit márpedig ő meg fog valósítani. Kicsit másképp. Marhapörkölt pulykából, galuska zabpehelyből, indiai kajába egy csipetnyi mexikóit szórni.
Ebben az a csodálatos, hogy emlékszem az első szárnypróbálgatásokra.
Amikor gyakorlatilag muszáj volt átvennie a háziasszony szerepét, én még csak a liszt-tojás-prézli pacsmagolását végeztem művészien. Ő meg hús helyett szójával próbálkozott, ami a pörköltben még jól mutatott, mert a fűszerezés elnyomta a hamisítvány ízét. No, de amikor pizzára került, akkor a tészta szélével együtt a tányér szélére piszkáltam a fehéres ellenséget.
Később jöttek az egyszerűbb ételek, amik minden menzán megtalálhatók. Főzelékek, egyszerűbb húsételek, tésztás csuszpájzok. Mára kiforrta magát, amolyan kis házi-Ramsay.
Esküszöm, ha kapna egy kémcsövet, egyedi fűszerkeveréket alkotna meg.
Pedig, emlékszem, anyu főzött inkább, és ő rákényszerült. A nem tudásából pedig, tudást kovácsolt az évek alatt. Megszerezte a rutinnal járó magabiztosságot és játékkedvet. A konyharabság, ahogy mi nevezzük egymás között, férfiaknál nemigen természetes jelenség. Senki sem úgy születik, hogy tud főzni. A nők harctere inkább. Természetellenes egy férfi a konyhában, míg, amit a férfiaknak csinálnia kellene, ameddig az asszony tüsténkedik, az nálunk a nőkre hárul. Ülnek a szobában.
De nagy bajban is voltam, amikor először kellett háziasszonyi szerepet vállalnom az akkori párom oldalán. Azt se tudtam, mi az a lábos. Na jó, azt azért tudtam, de hogy mit kell vele csinálni, már kevésbé. Hányszor nem vajaztam ki a tepsit sütésnél! Hányszor főtt el a víz a rizs alól! Hogy féltem begyújtani a sütőt, mert láttam egy filmben, a gonosz a főszereplő arcába robbantja.
Visszagondolni erre, vicces. A kezdeti botladozások után, szép lassan, lekövettem apukám módiját. Jöttek az egyszerű ételek, aztán a vad fantáziák.
Manapság már ott tartunk, hogy recepteket csereberélek vele. Te mit teszel abba? Mennyi kell ebből? Meddig sütöm? Mivel helyettesíthetem?
S mióta beszippantott az Instagram, recepteket is nézek ott, amik, ha tetszenek, leírom őket, és mennek apu receptes könyvébe – mert, hogy van ilyen gyűjteményünk is. Persze van, hogy későn kapcsolok, és a recept csak viszonylagosan van meg.
De itt jön a varázslat.
Képes megcsinálni egy kaját részleges információk alapján. Igaz, csomó saját ötlet kell hozzá, de nem rest gondolkodni rajta, meg kutakodni. S ugyanez van vasárnaponként. Mit nekünk a szokványos vasárnapi ebéd? Húsleves, rántott hús és krumpli? Ugyan már!
Piláf kell nekünk, meg olyan pulykasült, hogy meg nem szólal.
Hol vannak már azok az idők, amikor sírásig röhögünk egy-egy elrontott kaján! Amikor cikizhetem, hogy íztelen, vagy túl sós, csak a szósz, szósz, szósz. Valami megmagyarázhatatlan vöröses folyadék, nevezzük levesnek, amikor az főzelék, és a zöld ugyanez, csak fordítva.
Szeretem nézni. Mindig beülök hozzá a konyhába beszélgetni. Persze, a beszélgetés jobbára alibi – mint egyetlen, őrületig imádott szülőm -, mert lesem a fortélyokat, amiket aztán a munkatársam, barátnőm, párom gyomrán próbálok ki. Percekig bámulom, hogy fogja a kanalat, neki mekkora egy csipet, hogyan nyomkodja a főzőlapot, és hogyan lövi telibe a fekete pólóját tojáshabbal.
Nos, igen, a kísérletezésben rengeteg a buktató, de ebből fejlődünk. Legalább, tudunk nevetni, és ezeket a pillanatokat senki sem veszi el tőlünk. Mint a főztje, ez is vérré válik bennünk.
Már előre várom, hogy olyan gasztronómiai Pierre Curie legyen, mint Andris, aki mindent kipróbál, amit a tévében lát. Redukál, meg szuvidál, meg nyújt, és máshogy süt, mást süt össze, ami fejben távol áll egymástól. Már előre fogom a fejem, ha megyünk a hadtörténeti parkba, milyen eszmecsere fog menni kettejük között.
Egy részét nem fogom érteni, mert nulla közöm van a harcászathoz, a másik felét meg azért nem, mert az utolsó kémiai reakció a szublimáció volt, amit megjegyeztem.
Mindegy is, elkalandoztam.
Lelki beteg vagyok most attól, hogy múlt vasárnap workshopon voltam, és nem tudtam vasárnap menni ebédelni. Meg attól is, hogy most vasárnap más programom lett volna, de lemondták. Én meg éppen a sebeimet nyalogatva nem akarok menni. Pedig, megveszek az általa megkreált ízekért. De jó társaság nem vagyok, és azt hiszem, ezen a legfinomabb csumpi blogonai sem tudna most változtatni.
Az ő ételének ízét vétek elrontani a rossz kedvemmel.
Mindenesetre, holnap reggel jön a dobozkával, benne az ebédemmel, ami legalább két napra elég szokott lenni. Újabban azok a reggelek a napjaim fénypontjai, amikor csörög a telefon, és apu beleszól „ebédjárat”.