2017. november 21., kedd

Timon, Pumba és isten sója



Ültünk Ádámmal a hátsókertjükben a legalább tíz éves napozó székeken. Még valamikor délután nyitottuk szét őket, amikor Anita rendületlenül kavargatta a gulyást, beszélgettünk, iszogattunk. Így éjjeli kettő felé már csak ketten voltunk ébren a társaságból. Az emeleti szoba nyitott ablakából Robi horkolása tört olykor elő. Lecsúsztunk a szék szélére, hogy a támla támassza a csillagok felé a tekintetünket. Egy-egy szúnyog próbálkozott a vérszívással, az alkoholtartalma ércsatornáinknak viszont olyan magas volt, hogy hamar halálra lelt, amelyik megpróbálta. Fogtuk a rozé fröccsöt az ölünkben, s bámultunk fel a végtelen feketeségbe, melyet megpettyeztek a vibráló csillagok.

- Annyira hihetetlen. – szólalt meg Ádám.
- Micsoda? – kérdeztem vissza.
- Hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk. – semmi pénzért nem vettem volna le a szemem a csillagokról, amik közül választani próbáltam egyet. – Arra gondolok, hogy mennyire nagyra vagyunk magunkkal. Egoista, önző, önszerető majmok vagyunk, akik véletlenül kialakultak egy bolygón merő szerencséből, de meg akarjuk hódítani a világegyetemet, ami végtelen.
- Ahogy maga az ember is.
- Az csak megszámlálhatatlan, és megnevezhetetlen. Egyedülállónak gondoljuk magunkat, nagy lépésekben mérjük az életünket, pedig, ha felnézel az égre, látod a valódi távolságot, a fejlődési lehetőséget, és egy új élet hajnalát, amit sosem fogunk elérni. – mélyet sóhajtott – Egyedülállók vagyunk, igen. Mellettünk a világűr világít, annyira sötétek vagyunk. – kortyolt. – Mióta lemásztunk a fáról, az első igazi találmányunk a kerék volt. Azóta semmi.
Hallgattunk kicsit, majd eszembe jutott, amit egy barátom mondott. Ha van is más, már rég megtalált minket. S mit akarunk mi hozzájuk képest? Akinek van űrtechnológia a kezében, az csak antropológusként járkál ide, nem meghódítani, pusztán tanulmányozni. Az űrakadémia mezítlábas szociológusai megfigyelni. Mi semmit sem tudunk az élethez hozzátenni azon kívül, hogy mesterséges környezetben tartjuk fent magunkat, szaporodunk, és ujjal mutogatunk mindenkire, hogy megöli a bolygót, kivéve magunkat.
Talpammal játszom a napégette fűszálakkal. Bizsergető az érdes érintés.
Azt hisszük, minden a tulajdonunk, és minden végtelen. Pedig, nem. Sem az idő, sem az űr nem a miénk, ezért végtelen. Amihez mi hozzányúlunk, hirtelen végessé válik, pedig, ha megtartanánk olyannak, amilyen, ha képesek lennénk rá, talán akkor lenne igazán a mienk.
Legyintünk a filozófiára, és nézzük tovább a nekünk tetsző csillagokat.
Egy idő után azon kapom magam, a rózsaszínesedő égbolt zabálni kezdi a kiválasztott otthonomat, marad egy lakatlan sziget, valahol az Egyenlítő vonalában, ahová elköltöznék a barátnőmmel. Melyről mindig is ábrándoztunk, szögesdróttal körbevéve, csak mi ketten. Hetente egyszer ellátmány, és élnénk, mint hal a vízben, emberek nélkül. Persze, ahogy az álmokat, megeszi a reggel, úgy a szigetet is bekebeleznék a rokonok, ismerősök, barátok, a valódi otthon hiánya. Eszembe jut, amikor édesanyámmal ültem a téli kertben, és érzelemmentesen megmondtam neki, én bizony elmennék innen olyan messzire, hogy az ismerőseim még véletlenül se akarjanak utánam jönni. Ő pedig, visszakérdezett, hogy tényleg? Igen, feleltem. Itt tudnál hagyni? Akkor még könyörtelenül elmondtam, hogy igen. Persze, nem gondoltam komolyan.
Most már egyre inkább igen. De nem más országba, vagy szigetre vágyom, hanem egy bolygóra, ami nincs összekötve egy láthatatlan köldökzsinórral a Földdel, mint én az emberekkel.
Az emberiség, mint olyan, konokul rohan a vesztébe, mint a kamasz, akinek azt mondják, ne tedd, mégis megcsinálja. Aki a legtöbb kérdésre annyit tud felelni, semmi. Akik tizenhat éves módjára gondolkodnak és cselekszenek. Nagyra nőtt, egoista gyerekek szaladgálnak az utcákon, minden mindegy alapon döntenek, s csak a mának, csak maguknak élnek.
S ahogy a szülők néha, úgy én is szeretnék egy embermentes világot. Elmenekülni, és kicsit kikapcsolni… amúgy sem vagyok oda a (kezelhetetlen) gyerekekért, az emberiség pedig, az. Telhetetlen, torkos, naiv, rosszindulatú csapat, akik másra sem képesek, csak hisztizni.
Azt mondják, úgy működünk, hogy amint egy inger kioltódik, a helyébe azonnal belép egy másik. Veszek egy fekete szandált, már nem vágyódom utána, inkább a piros lakkbőr magas sarkúra. S amikor több millió ember éli eszerint az életét, egy idő után a helyszűke miatt, kezdenek megőrülni. Egy idő után minden baj lesz, mert nincs hova elvonulni egy csendes nyári éjszakán.
Mintha egy pár alig tíz négyzetméteren laknak évekig, ahol nincs se én-hely, se én-idő.
Sokszor lézengek otthon, a városban is magányosan. Mindig eszembe jut, amikor még Andrissal sétálunk az Aréna előtt, a vasút oldalán. Sűrű, tömött kerítés van ott, az utcán átjött egy kalapos, szürke ballonkabátos ember. Amikor pedig, hátranéztünk, már ott sem volt. Egyszerűen eltűnt. Elnyelte a beton, vagy síkot váltott, vagy csak behallucináltuk egy időben, egymástól függetlenül…
- Félek, hogy a kinézett otthonom csak egy tüzes gázgömb, mag nélkül, és otthontalanul sodródnék el a peremvidékre. – mondtam – Mint a vágyaim, vagy az életem. Egy habos, kifújt gömb, amit, ha megérintek, semmivé foszlik.
- Én nem ezen aggódnék. – felelte Ádám. – Hanem, ahogy a Buli az élet című filmben mondják. Mi vagyunk isten sója, és egy nap majd felnyal minket. Akkor az emberiség nem csak végtelen minden tekintetben, hanem totál fölösleges is.
- És ezzel mit szeretnél mondani?
- Hogy ameddig te keresel, ők belenyugszanak a sorsukba… és inkább lennék magányos lovas, mint pisihuszár az óvodában.
Ezzel a gondolattal ültünk csendben tovább a csillagok alatt. Néztük, ahogy a napsugarak lassan felemésztik az éjszakát. A végtelen éjszakát végtelen fény váltotta fel lassan, s a mi örök életünkből lepergett egy homokszem.
- Na, mi van, Timon és Pumba? Megtaláltátok az ősöket a csillagokban? – dörmögte Robi reggel öt tájban a szemét dörzsölgetve.
Hunyorogva néztünk rá, majd összemosolyogtunk Ádámmal.
Kicsi gyermek, semmit sem értesz.