2018. március 11., vasárnap

Az írástól a lélekig



Ülök az ablak melletti fotelban, közel a konvektorhoz, felhúzott lábakkal. Az ölemben a laptop, s már sokadszorra is csak merengek a megnyitott üres dokumentum előtt. Az utóbbi időben sokszor jártam így. Sajnos, tudom az okát. Az agyam kreatív része lebénult. Egyrészt, mert mindenki követeli, hogy ezt írjad, azt írjad. Másrészt, hogy ezt ne írjad, azt ne írjad. Felmerült bennem a kérdés, hogyha meg vagyok ennyire figyelve, mit tudnék írni úgy, hogy azt senki se vegye sértően magára?

Semmit.
Szóval, csak ülök, szól a rockzene, és azon gondolkodom, nem jönnek a szavak.
Aztán eszembe jut egy régi beszélgetés.
- Minden írásod vagy szomorú, vagy a szerelemről szól. – jegyezte meg Roland az egyik ülésünkön.
- És ezzel van valami baj? – kérdeztem vissza.
- Addig nem, ameddig ez nem a lényegi részed. – mondta. – Olvasom az írásaidat, és azon gondolkodom, ha azonosítanálak vele úgy, hogy nem ismerlek, egy-két írás teljesen félrevezetne. – néztem rá bambán. – Az írásaid néha hétköznapiak, máskor egészen mélyek. Azok is egyes szám első személyben vannak fogalmazva, melyek nem veled történtek meg. De a tanulságokon túl a legtöbb írásod szomorú, ám még ennél is több szól a szeretet természetéről.
Tudtam, mire akar kilyukadni. – Az ember arról ír, amit ismer. Nekem a szenvedés jutott, vagy inkább a lelki fájdalom.
- Ez hülyeség, te is tudod. Elég széles a fantáziád bármi átadásához. Csak kíváncsi vagyok, miért írsz mindig a szeretet megnyilvánulásairól?
- Talán, mert ez az, ami hiányzik belőlem. Vagy, aminek csak egy aspektusát ismerem, és így kerülök közelebb a többihez. – felálltam, az ablakhoz mentem, és szétnyitottam a függönyt. Odalent nyüzsgő téli nap volt. A kereszteződésben egy piros sapkás fazon koldult egy kartonpapírral a kezében. Zöldre váltott a lámpa, mielőtt elvehette volna a felé nyújtott aprót. De ekkor egy apró autós kanyarodott ki, pont mellette állt meg. Nem pénzt adott neki, hanem egy csomag ételt. Egy pillanatra elgondolkodtam az emberek álságos kapcsolatain. – Mert talán, bár nem velem történik, de jó érzés ezt átadni, hogy ilyen is van. Ha látom, egy kicsit az én részemmé is válik. Az egyetlen eszközöm a mesélés. Hát, elmondom. – zártam rövidre.
Rolandban az átok és áldás egyszerre az, hogy nem hagyja nyugodni a gondolataimat.
- Az emberek érzelmeket várnak. Történéseket, vicces eseteket. Nem szállok vitába azzal, amit mondtál, de elsősorban, a blogodon keresztül téged ismernek meg, következésképpen rád kíváncsiak. Viszont, egy idő után a vágyódó, szenvedős, szerelmi történetekkel, gondolatokkal tele lesz a padlás.
- Akkor, már értem, miért nem olvasnak az emberek. Elvesztették a kapcsolatot, mert a történetek, az igazi, régi, jó történetek mozgatórugója a szeretet. – cinizmusom határtalan. – Az irodalom döntő többsége a halálról vagy a szeretetről szól.
- Igen, de a szerző lelkébe látok a szavai által. A lélek manifesztációja a leírt szó. Ha a lelked megtépázott, akkor csak olyan jön elő belőled, ami bármennyire is jó, bármennyire is másról szól, a szeretethez fűződő rapszodikus viszonyodat írja le, ez pedig szomorú.
- Mert a boldog szerelemről nem ír senki, hiszen az senkit nem érdekel. Az olvasó csak turkál a lelki szemetesemben, mint egy helyszínelő a vérben.
- Csodás párhuzam. Azt hiszem, már érted, mire akarok kilyukadni.
Lefelé nézve bólogattam.
- Hogy azért nem megy mostanában, mert érzelmi író vagyok, és nem akarom megmutatni, mi van bennem, és mivel nincs mondanivalóm, már csak ez maradt. Ezt pedig, nem tárom fel senkinek.
- Pontosan.
Hallgattunk. Roland várta, hogy világosodjak meg, miközben azon járt a fejem, miért tartok ott ahol. Most, pusztán csak az írásra értem. Hogy nem megy. Nem látom a helyszínt, nem beszélnek a szereplők, nem jönnek az ötletek, üresek a füzetek, régóta nem nyitottam meg dokumentumot. Miről kéne írnom? Arról, ami minden nap ömlik ránk a híradóból? Arról, én mivel találkoztam, milyen érdekességről? Számoljak be olyan dolgokról, melyek bárhol elérhetők mások számára, vagy éppen avassak be idegeneket a mindennapjaimba? Az olvasók kevésbé szeretik azokat az irományokat, melyek a hétköznapokról szólnak minicsodák nélkül. Az unalmas, mindenkivel megtörténik.
Nem hiszem, hogy bárkit az érdekelne, hogy jó volt a minap a rakparton sétálni, amikor azt sem tudtam, melegem van, vagy fázok, ezért kigombolt télikabátban, napszemüvegben, hol sapkában, hol anélkül, mosolyogva, dúdolgatva meneteltem. Céltalanul, mert csak úgy jól esett, s közben leírom, hogy igen, megint sokan álltak a cipőknél, a Parlamentnél az őr úgy csinált, mintha ott se lenne, vagy hogy egy nő fennhangon kiabált, hogy ő pasit akar.
Most akkor magamról, magamnak, mindkettő vagy egyik se?
Roland törte meg ismét a csendet.
- Azt akarom, hogy írj. De ne az olvasóknak. Magadnak. Kézzel. Irányított legyen. Adj neki címet, magyarázd el. Bontsd fejezetekre, és akkor letisztul a kép. Egy-egy fejezeten belül mondd el, mik az érzéseid. Nem teszed fel sehova, nem mutatod meg senkinek. Még nekem sem, csak, ha akarod. Hagyj időt az egyes fejezetek között. – összeérintette ujjbegyeit maga előtt. – Amit így leírsz, még véletlenül se vidd bele az írásaidba. A szereplőidet ne azonosítsd. A helyzet legyen tiszta. Legyen ez az írás, és az összes többi.
Hazafelé azon gondolkodtam, hol vesztem el. Az igazi író él is. Megéli az érzelmeit, mert ha kiszakad, a valósága biztonságos. Nekem ez régóta nincs meg, és nem merek mesélni. Olyan szerző leszek, aki kettős. Akinek van egy papírra vetett titka, mégis, mesél másoknak. Ismerik ismeretlenül.
Nem egyszerű feladat. De újra bele kell szeretnem önmagamba.