2018. április 30., hétfő

Egy személyes üzenet


Megírtam a levelet. A Levelet. Annyiszor gondoltam arra, kimondom, ami bennem ragadt, mégis, mire odaértem volna, kilépett az életemből. Hát, leírtam mindent, ami a fejemben kavargott. Igazából két levelet írtam. Az egyiket az Univerzumnak szántam, hogy mit várok tőle az új évben, a másikat Neki szántam.

Tisztán emlékszem arra a tehetetlen dühre, amit éreztem, amiért sosem hallgatott meg, s ha tette is, nem foglalkozott velem, mintha nem számítana, szemben a barátai bajával, akikről teljesen mást gondol, mint ahogy viseltetnek felé. Egyáltalán nem vett komolyan, és akartam, legyen írásos lenyomata annak, hogy mi fáj nekem, én mit érzek, mert ha máshogy nem, így legalább tudni fogja, mit okozott, s hogy ezt nem lehet puszta vigyorgással, öleléssel és puszikkal semmissé tenni. Azt akartam, hogy fájjon neki is. Azt akartam, érezze át a helyzetemet. Hogy érezze, ennek így vége lesz, már csak azért is, mert többet érdemlek, mint egy csokornyi bizonytalanság. Tehát, először leültem az ágyra egy füzettel. Drámai hatást értem el a magam szemében azzal, hogy vérrel pecsételtem meg a szöveget. Aztán telt-múlt az idő, felböffentek bennem kérdések és válaszok, ki akartam bővíteni, mégis finomítani a szöveget, ezért leültem a laptop elé. Bekapcsoltam, betöltött, csatlakozott. Megnyitottam egy dokumentumot, és elkezdtem gépelni a szöveget. Mindent. Hogy mennyire boldog voltam. Hogy mennyire nem értem őt. Hogy mennyire önző és hazug. Hogy mennyire él saját maga számára is egy álarc mögött, a világról nem is beszélve. Sorjáztam a leírt pofonokat, megsoroztam vele őt, és csak az vezérelt, ha leírom, vége lesz. Kioltódik az inger így vagy úgy. Felhánytorgattam a hazugsággá gyúrt ígéreteket, az el nem jött napokat, hogy mit szerettem volna, mit bánok, mint szánok, és azt a rengeteg időt, amit együtt is tölthettünk volna, ha nem történik az, ami. Tudom, hogy tudtam volna még ragozni. Végigsírtam így is a levelet, melyet a legfontosabbakkal töltöttem meg – persze, mára tudom, mit hagytam ki, de az akkor nem volt még valós. Nem volt kedvem sírni már. Nem volt kedvem tovább írni, mert tudtam, az csak nekem fáj, nem neki. Aláírtam hát az általa választott becenevemmel: kiskifli. Csupa kisbetűvel. Apróval, mint amilyen fontos voltam én neki.
Borítékba tettem, és várakoztam. Írtam még kézzel hozzá. Az igazságot. A valódi igazságot, azt, amit szeretnék.
Ahogy a halott nem érez, úgy a vak sem lát.
Rengeteg jelenetet előadtam magamban, mi lesz a levél átadása után.
Összepakolok, és a fejéhez vágom, majd utánam fut, hogy sajnálja. Oda sem adom neki, csak rájövünk, hogy ostobák vagyunk mind a ketten, s csókban forrunk össze. Be sem kopogok, csak az ajtó résébe fűzöm a levelet, amit megtalál, és megkeres. Lényeg, hogy minden forgatókönyv vége az volt, hogy mi ketten mindörökre együtt leszünk, lett légyen bármilyen vélemény a kapcsolatunkról. Ezer forgatókönyv született rólunk a fejemben.
Várakozás közben hullámzottak a napok. Hol jó volt, hol rossz volt. Nem volt arany középút. Mosogattam, sütöttem, mosogattam, sütöttem. Hisztérikus röhögésben törtem ki, amikor rájöttem, az egyik szereplőmet az ő új becenevén szólítottam meg, s azon is, hogy pont ugyanez a név vigyorog vissza rám a mérőedényemről is, mint márka. Egyre több olyan dologgal szembesültem, amit vele tudtam összekötni.
Mégis csak reménykedni voltam képes, hogyha elolvassa, máshogy lesz.
Akkor már tudtam, hogy nem akarom, hogy utáljon, s én is képtelen vagyok rá. De azt sem szerettem volna, ha ebben a formában szeret tovább. Valami más kell. Vele, de máshogy.
Aztán csak ültem a polcra tett levéllel a hátam mögött.
A remény az a fajta hazug démon, aki a romlás virágát életre kelti. Megnyugtat, ábrándokat sző, s közben összedörzsöli a tenyerét, ördögien vigyorog, és már előre élvezi, hogy neked fájni fog.
Annyira szeretném leírni, hogy a levél után máshogy alakult. Hogy változott. De igazság szerint, ami egyszer meghal, az már nem változik. Sosem lesz ugyanaz, semmi nem lesz olyan, mint előtte. Hiába a mérhetetlen tűz, ami bennem ég, ha azt valaki folyton csak elfújja, akkor egy idő után már nem akarom életre kelteni.
Ezért csak ültem orrig húzva a takarót. Továbbra sem történik semmi. Nem foglalkozik velem. Nem is fog. Egyáltalán nem jelentettem neki semmit, hogy is várhattam volna, hogy most sikerülni fog elengedni? Hogy tényleg, őszinte ölelésben kapok puszit, és szeretve leszek?
Az igazság az, hogy egy hűvös, idegen szobában ülök, nutellát kanalazok, és az egyetlen dolog, ami ölel, az a takaróm, amit újabban nem tudok ledobni magamról. Kell a hevenyészett meleg. A képzet, hogy ő az.
De tudom, amit szeretnék, az sosem fog beteljesülni.
Vele már nem. Elvesztettem őt, s talán, sosem volt meg. Egy illúziót kergettem, és egy hamis világot találtam. Ideje lenne felébredni, élni, és tovább élni, ha már ő ezt nem teszi.