2018. április 30., hétfő

Feltétel nélkül


Hat óra. Augusztus van, de az idő szürke. Reggel van még. A nyári időszámításban még hajnalnak számít. A telepen semmi se mozdul. Sehol egy kutyasétáltató, sehol egy viráglocsoló. Semmi kukásautó, se munkába igyekvő. Szombat. Kortyolok a kávémból, eszembe jut, hogy mennyire nem tudom értékelni a nyugalmat. Már elfelejtettem, milyen, ezért furcsának tartom. Bögrémet a mosogatóba teszem, magamat a fürdőszobába.

Arcmosás, fürdés, hátha megérzem.
A reggeli zabkásám, az ebédem, sőt, még a torta előkészületei alatt is azon gondolkodom, valami zavar van az erőben. Szól a zene, dúdolgatok, mérem a lisztet, mérem a cukrot, keverem a krémet. Készül a torta, tudom, hogy sikerülni fog a minta rajta. Sehol az izgalom. Ilyenkor már régen ezerrel ver a szívem, az agyam szorít. Jaj, csak sikerüljön. Alig négy nap, és tetoválásom lesz. Elvesztem a szüzességem. Már ez sem érdekel. Mielőtt átváltanék, megadom magamnak a választ. Annyi mindent éltem már meg, hogy az apró dolgok nem érdekelnek.
Más, nagyobb történetek járnak a fejemben.
Az élet folyton tanít arra, hogy harcolj, hogy ne add fel. Ezek árnyékában az apró dolgok már átlépendő, s nem megugrandó akadályok. Már nem keresem mások kegyeit. Adok, aztán majd magamtól vagy mástól visszakapom, ha nem tőlük. Értékelni, megbecsülni, és feltétel nélkül játszani.
Már nemcsak dereng a nap, már rég lenyugodott, sötétséget és negyven fokot hagyva maga után.
Vajon, ha egyszer ugyanígy járok el, akkor lesz, aki önzetlenül gondol arra, amit tőlem kapott?