2018. április 24., kedd

Fülhallgató ki-be


Sosem felejtem el, amikor a konzulensem konyhájában üldögéltem, vele szemben. Én, mint teljesen elveszett, tanácstalan végzős, és Laci bá, aki tényleg ellátott tippekkel, tanácsokkal. Amiről írni akartam a szakdolgozatban, kicsit komolyabb lélegzetvételű volt, mint amennyit elbírtam volna. Legalábbis, szerinte. A kutatás gyakorlatilag minden lett volna, csak egyszerű nem. Feltettem neki kérdésnek, hogy ő akkor mégis mit javasolna? Majd elkezdtünk beszélgetni. Volt egy szociológus palánta, aki kiült egy játszótérre, és azt vizsgálta, mint közösségi tér. Kik jelennek meg ott, velük beszélgetett, leírta, amit tapasztalt, és azt összevetette a már meglévő elméletekkel. Így lyukadtunk ki végül ott, hogy egy metrózásról is megérne ilyet írni. Egy napon keresztül utazgatni ide-oda, és figyelni az embereket. Laci bá külön kitért arra, mennyire nem szereti, hogy mindenkinek füles van bedugva, és mindenfele néznek, csak egymásra nem. Hiába akar szemkontaktust teremteni bárkivel, nem lát szemgolyókat, sem íriszeket, csak lehajtott fejű birkákat, akik mennek a kolompos vezér mögött, amit nevezzünk mobiltelefonnak.

Kicsit magamra vettem, mert én is olyan vagyok, aki zenével tartja magát távol a külvilágtól. Bár, ha nem hallgatok semmit, akkor is be van dugva a fülhallgató, hogy ne akarjanak hozzám szólni. De szemezni szoktam, ha nincs nálam könyv, mert akkor abba merülök el.
Természetesen, nem ez lett a témám, de a napokban kipróbáltam csak egy utazás erejéig ezt a módszert.
Ismerősömmel találkoztam a metróvonal egyik végállomásán, én a másikon szálltam fel, szóval végigmentem az egész vonalon. Otthon kiszámoltam, körülbelül 22 percnyi utat kell kibírnom, 11 megálló, állomásonként 1,5 perc jut a fel-leszállásra. Nem hallgattam zenét, beültem a sarokba, és várakoztam.
Szépen csordogáltak a szerelvényre az emberek.
Mindenki igyekezett a legtávolabb leülni a másiktól, vagy úgy, hogy kettejük közé senki se akarjon / tudjon leülni. Ha mégis megkísérelte bárki is, annak a halálát kívánták. Volt, aki önmagában két helyet elfoglalt, más maga mellett pihentette a szatyrát. Akik álltak, a zárt ajtóhoz húzódtak. Az ülések fölötti kapaszkodókat eleinte alig választotta valaki, a csuklókat szintén. Ahogy fogyott a hely, úgy kényszerültek rá az emberek.
Megszólaltak a csengők, az ajtók záródnak. Mindig volt egy ember, aki kifeszítette az ajtót, hogy még ő felférjen, nem törődve azzal, hogy a csapódó szárnyak mellkason találták, vagy, hogy ez mennyire tesz jót a járműnek. A lényeg, hogy ő már fent van, utazik, a többi le van tojva.
Velem srégen szemben egy fiatal fiú olvasni próbált. Kevés sikerrel, hiszen bárki, aki megállt előtte, az úgy beleállt a szájába, hogy vagy az orrához pöccinti a könyvet, vagy eltépődnek a lapok. Ezt tanúsíthatom én is. Járműveken nem a rázkódás a rossz, hanem hogy mindenki beleáll az aurámba, és valahogy mindig beleakadnak a lapokba.
Mellettem egy nő ült olyan édes illatfelhőben, mintha egy tál mézes-kókuszos sütiben mártózott volna meg. Tökéletes manikűr, tiszta ruhák, elegáns nadrág, magas sarkú cipővel. A haja szalon-friss. Ő mellette egy srác folyt le a székről. Mindketten a telefonjukat nyomkodták, pörgették a Facebookot. Velem szemben egy fiú ült, aki szintén a telefonját nyomkodta, de az ő fülében üvöltött valami ritmusnélküli muzsika, hátán iskolatáska. Mellette egy idős pár, akik egymásba karoltak, lefelé néztek. Az állomásokon beszéltek, két megálló között csak ültek.
Volt itt minden. Közismert humorista. Télvíz idején egyszerű pulcsit és rövid nadrágot viselő férfi, akinek ruhája alól tetoválások villantak ki. Egy csoport iskolás lány, akiknek az volt a legnagyobb problémájuk, hogy iskola után melyik plázába menjenek vásárolni. Aktatáskás férfi, kosztümös nő. Középosztálybeli, életunt nő. Szakadtnak kinéző férfi. Művész, aki mindig lerajzolta azt, aki vele szemben foglalt helyet; fogta a ceruzát és a lapot, majd firkálni kezdett. Alig hat vonalból leutánozta azt, akit látott. Volt fiatal pár, egymásba gabalyodva. Egy „én aztán mindenkinél különb vagyok” bakancsos fazon. Egyedülállók, és párkapcsolatban élők. Fiatalok, idősek. Családosok, és egyetlen egy olyan, akinek az oldaltáskájából egy teljesen oda nem illő valami kandikált elő: egy apró kutya orra hegye.
Aztán megkaptuk a fekete levest. Erre mindenki felkapta a fejét. Nem azért, mert a család szentségét legalább ez a család tartja, hanem, mert bár elméletben tisztelni kéne az apákat és anyákat, a gyakorlatban ez egyáltalán nincs így. Két tényező ront a megítélésükön, a babakocsi és az üvöltő poronty, ők kettőből kettőt sikeresen teljesítettek. Az apa vagy két ember lábán áthúzta a babakocsit, és nem kért bocsánatot, sőt, még neki állt feljebb, hogy mi az, hogy ő nem fér el. Az anya karján két gyerek csüngött, miközben a nő kapaszkodott a függőleges testhelyzet megtartása érdekében. Nem tudta leültetni a gyerekeit, akik egy idő után unni kezdték magukat, ezért elkezdtek játszani egymással. A játék eldurvult, veszekedés, majd verekedés lett belőle. Aztán olyan sírás, amitől mindenkinek betorzult a feje. Fejhangon visítás, artikulátlan kiabálás, krokodilkönnyek. Az apa megrántotta a vállát, s még azt sem vette észre, a babakocsisnak folyik az orra. Az anya kiabált, és rángatta a gyerekeit, de nem volt semmi haszna. Majd, egyszerűen csak nem foglalkozott velük. Nem úgy tűnt, hogy a két fiatal szülőt érdekli, vagy inkább, mivel képtelenek kezdeni valamit a helyzettel, inkább nem vesznek róla tudomást.
Volt, aki kamerázta őket, mások összesúgtak, s a szemük sarkából figyelték az eseményeket. Más az orrnyergét nyomkodta az üvöltéstől, s egyként lélegzett fel az összes utas, amikor leszálltak. Csend lett, nyugalom, a metró szokványos kattogásaival és zörejeivel.
A kiabálást hamarosan elnyelte a tömeg, a mozgólépcső, s mi is tovább indultunk.
Lecserélődött az utazóközönség, de csak személyében, típusában nem. Akik maradtak, belemerültek a telefonjaikba. A kocsiban ketten olvastak könyvet, páran néztek maguk elé, a maradék pedig tipikus ujjmozgással olvasgatta a hírfolyamot. Barátnők nevettek posztokon, egymásnak mutogatták, párok készítettek lopott szelfit. A magányosok olvasták a képernyőn megjelenteket, vagy pötyögtek két ujjal üzeneteket.
Laci bácsinak igaza volt. Senki nem törődik a másik emberrel, akivel együtt utazik. Lehajtott fejjel, S-alakban csak görnyednek a kijelzőre, és kész. Egy oda nem illő jelenség kiszakítja őket ideiglenesen, de csak azért, mert idegesítő, és ösztönösen néznek fel minden megállónál, hátha történik valami, de semmi sem olyan érdekes, mint a telefon. A mozgólépcsőn felfelé menve viszont, már több szempár akadt, ott kényszeresen bámuljuk a másikat, de elkapjuk a tekintetünket.
Ott tart az evolúciós ösztönünk, hogy „csak nehogy gondoljon rólam valamit”, inkább nem is néz a másikra. S nem is hallgat, nem is szól, mert egyrészt nem tud kommunikálni, s teher lett a másik ember.
Ez az üzenete annak, amit egyszer mondtam valakinek: pont az idegenít el minket egymástól, ami közelebb visz.
A technika, és a saját emberségünk.