2018. április 30., hétfő

Húspiac kínálat nélkül


Lehet, hogy velem van a baj, sőt biztos, mert én még a régi iskola vagyok. Szeretek nő lenni, szeretem, ha megpróbálnak meghódítani, és nem nekem kell vadásznom.

Az egyik rádión szinte hagyománnyá vált, hogy Valentin-napra próbálnak öt nőt versenyeztetni egy férfi kegyéért. Nálam ez kicsapja a biztosítékot. Nem is azért, mert gyakorlatilag egy kis ölelésért, egy fizetett hétvégéért eladja magát a nő, hanem, mert vannak olyan megnyilvánulásaik, amik egy valamirevaló nőnek megalázóak tudnak lenni. Másfelől, tavaly is volt egy olyan – idén nem hallgatom -, hogy a pasinak bár szimpatikus volt az egyik hölgy, mert passzoltak több szempontból is, mégis azt választotta, aki a lába közével kecsegtette.
Mi van?
Voltam már vakrandin. Volt jó is, volt rossz is. Egy találkozó, vagy ha az ember úgy áll hozzá, hogy ahogy esik, úgy puffan, akkor nincs ezzel semmi gond. Azzal is tisztában vagyok, hogy manapság a legtöbb nő egyetlen „fegyvere” a szexualitás, a férfi meg a minél könnyebb kielégülés felé mozdul el.
Az embereknek van egy láthatatlan egyenlőségjel a szex és a szerelem között, holott a kettő két teljesen különböző dolog.
A szex fontos két ember között, de erre nem lehet építeni egy kapcsolatot, minthogy arra sem, hogy voltaképpen teljesen jól elmarhulunk egymással. Másrészt, az a nő, aki könnyű préda, sosem lesz komoly választási lehetőség a férfi számára, mert nemes egyszerűséggel, nem fogja tisztelni.
Persze, játszik az az opció, miszerint a férfi az, aki egyéb evolúciós okok miatt megrekedt a valóság és a virtuális világ határán a felelősségvállalás igénye nélkül, és keresi azt a kétségbeesett embert, akivel ezért jól jár. Viszont, amikor a nő kepeszt, tapasztalataim szerint heves ellenérzést vált ki a másikból, mert hirtelen a valóság már nem is annyira eszményi, ártatlan és szerethető.
Rengeteg helyen látom, hogy így tepertem. Úgy tepertem. Ezt megtettem, azt lenyeltem. Ez a nők részéről van, akik totál összetörve ücsörögnek, és nem értik, mi a baj. A „normális” nagybetűs férfit keresik, mégsem találnak egyet sem. Köszönd az elmúlt időszaknak, a nők térnyerésének, és a sablonizációnak. A másik oldalon meg találkoztam olyannal, aki elvárja férfi létére, hogy majd a másik küzd érte, mert úgy lesz értékes.
Köhöm. Mi van?
S van ebben a gépezetben is egy kicsi ördög. Ha nem adod magad könnyen, kedves alfahímünk mosolya a másik nő felé villan, aki visszavillant rá. Elmozdul a kevesebb önbizalom, a tartáshiány irányába, mert ott nem kell letenni semmit sem az asztalra. Viszont, ha valaki túl rámenős, az szintén nem fog kelleni, mert tökösebb, mint a férfi.
Ezért már könnyebb, ha kiállítunk a reflektorfénybe egy jól szituált, egzisztenciálisan tökéletesen megfelelő hímet, a nők meg jönnek, mint legyek a dögre.
Sokan vágták már a fejemhez, hogy kötődésképtelen vagyok, meg egoista, és nagyon nagyra tartom magam. Ezt azok mondták, akik lepattantak rólam valamennyi idő után. Ment a hiszti, hogy ők (a pasik) nem hibásak, én értsem meg őket, és ott ültem a vonal másik végén, hogy én mindenkit megértek, tényleg, jobb vagyok, mint egy pszichológus. Mégis, hagy ne én tegyem meg a kezdő lépést, meg én vigyek bele mindent egy kapcsolatba, vagy egy találkozóba, hanem a másik. Ha már ő a férfi, és itt most nem az anyagi javakra gondolok. Pusztán csak arra, hogy mozgasson meg minden követ a másik, ha kellek neki, de ne tőlem várja el, hogy azért, mert gyenge, én emeljek sziklákat érte.
Ezerszer leírtam, a férfi vadászik, a nő választ.
Csak az a baj, hogy a férfiak eltűnni látszanak, míg a nők egyre kétségbeesettebben dobálják a mai férfinak nevezett kisgyerekek után a bugyijukat. Komolyan. Az utóbbi idők tapasztalatai, hogy nem bókolnak, nem nyitják ki az ajtót, nem tudják, a nő melyik oldalán illik menni. Némelyek kommunikálni sem tudnak a húsvér emberekkel, az udvarlásról ne is beszéljünk. Egy tök fasza hazugsághalmazt kapsz jobb esetben, rosszabban még ezt sem. A másik nem pedig, tövig rágja a körmét, hogy akadjon valaki ténylegesen, legalább egy százalékában férfi a horgára, vagy ragaszkodik ahhoz, akit már ismert, vagy benne ragad a rosszban, mert nincs más.
Amúgy egyáltalán nem tudjuk már a nemi szerepeinket. A férfinak nincs férfiképe, de a nőnek se, csak egy cukormázas, zizis, csillámos hányadék, amiben mindannyian benne tapicskolunk. Azt tudjuk, sőt, pontosan megfogalmazzuk, milyen ne legyen, de hogy milyen igen, akkor lefagyunk, mert nem tudjuk kimondani, vagy nem merjük.
Másfelől, azt sem tudjuk, mire keresünk párt. Jól szórakozni? Barátpótléknak? Feleségnek? Anyának? Örökéletű társnak? Mert ha már csak ezt tudjuk, szűkítettük a keresés körét. Ha még ezt sem tudjuk, akkora fentiek igen erőteljesen igazak ránk. Ha tisztáztuk, akkor jöhet a többi.
Ezen az alapon, én inkább elvermelem magam eme nemes és semmitmondó napon.
Sütök magamnak egy szív alakú rántottát, mert mégis, a leghűségesebb kapcsolatom önmagamhoz fűz, és összegzem az ismerőseimet, kit miért szeretek, és hogy tudnám a lehető legjobban ezt kimutatni feléjük.