2018. április 30., hétfő

Január vége


Január vége. Verőfényes napsütés. Tavaszias idő. Némi szél. Hiába húztuk le a fejünkről a sapkát, kapartuk ki nyakunkból a sálat, és sétáltunk kigombolt kabátban, éreztük, hátunkon csordogál a veríték. Nagyjából már leemésztettük a burgert, és igencsak éreztük lábainkat, amikor a rakparton mendegéltünk. Kerestük a mini szobrocskákat, mígnem, csak kitört belőlem, amiről beszélgetni szerettem volna.

- Utálom az életem! – ahogy kimondtam, két ember nekem jött, mintha ott sem lennék. – Annyira úgy érzem, hogy sok mindent szeretnék még csinálni, de nem tudok, mert nem lehet.
- Mire gondolsz? – próbált Andris hunyorogni. Elfelejtett napszemüveget hozni.
- Arra, amit mindig is mondtál nekem. Szerencsétlen csillagzat alatt születtem, és mardos a kérdés, hogy nekem nem fog sikerülni. Semmi sem sikerül. Ez miért sikerülne? Miért pont ez sikerülne? Mindent elszúrok, elbaltázok, elbénázok.
Andris hallgatva nézett hol előre, hol rám.
- Én már feladtam egy csomó mindent. Belenyugodtam, hogy jobban kellett volna tanulnom, meg miegymás, hogy most hatszázezerért mereszthessem a seggem egy irodában.
- Nem erre gondolok! – förmedtem rá.
- Akkor mire?
- Én már régen lemondtam a dolgaimról. Annyi mindent szerettem volna megvalósítani, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor tudom, sosem fognak bekövetkezni. Elfogadtam, hogy sosem fogják kiadni a könyveimet, hogy sosem leszek sikeres, vagy ilyesmi. De nem erre gondoltam, ezt az embernek le kell nyelnie. Nem akarok valaki lenni!
- Én is senki vagyok. Te is. Az is az, akinek neve van. Az nem király vagy királylány, csak egy senki jó pozícióban.
Kedvem lett volna felfortyanni, hogy köszönöm, ez igazán megnyugtató.
Rengeteg tervem volt. Gyerekként, emlékszem, tele voltam álmokkal és vágyakkal, amiket vagy a bátorság vagy a lehetőség hiányában nem valósítottam meg. Most meg már nem is akarom. Valahogy kiveszett belőlem mára a tettvágy. Szeretném, ha egy-kettő meglenne, s viaskodik bennem az, hogy tudom, mit kéne tennem; tudom, hogy milyen lehetőségeim és eszközeim vannak; meg az, amit szívem szerint szeretnék. Ennek a háromnak az eredménye egy rohadt nagy belső vihar. Igazából, nem akarok kiégett, ellustult ember lenni, de nagyon afelé tartok.
- Én ezt értem, és eléggé szomorú. – mondtam végül. – De nem arra gondoltam, amire szerintem te, hogy x év után röhögtessük ki magunkat. Öreg vagyok már bohócnak. Csak arra, hogy annyira eseménytelen, szürke, seszínű az életem, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. Szeretném megtölteni az életemet élményekkel. Tudod, hogy ne érezzem úgy, hogy csak úgy elmegy mellettem az élet.
- Ja, úgy én is.
- Meg rengeteg ember van a környezetemben, aki a semmire baromi szerencsés. Nagy játékosok, csomó mindenkit megvezetnek, és arra érdemtelenek kötnek ki olyan életben, amit nem érdemelnek meg. Pedig annyira megérdemelnék, hogy ne kapják meg azt a kegyet, hogy könnyen sikerüljön. Na, mindegy.
- Jó, megértem. Én speciel már elfogadtam, hogy kicsi vagyok. Nem akartam sosem olyan célokat, amiket mások. Gyerek, meg házasság, meg karrier. Ez még lett volna, de kevés vagyok hozzá nagyon. Másban pedig, nem igazán vagyok jó. Nincs olyan hobbim, amit kamatoztatni lehetne.
- Ebben egyet értünk. Nekem sincs. Csak néha azt érzem, hogy menni fog, mert megyek előre, aztán a másik pillanatban leülök a sarokba, és sötét minden. Baromira hullámzik ez az egész. Ettől nem megy. Ezért is szeretnék a lehetőségeimhez mérten boldog ember lenni, boldog életet élni, és élményeket gyűjteni. Elmenni ide-oda, utazni, kirándulni, kipróbálni dolgokat. Hogy a végén ne az legyen, hogy merő félelemből nem tettem semmit.
- Nyomot már nem hagyunk a világban.
- Te nem. – de én igen, gondoltam magamban. Mert ugye, ezek az írások itt lesznek, míg lesz internet. Andris csak megrántotta a vállát.
Ekkor jöttem rá, hogy nem feltétlenül az én életem a bénult valóság, hanem az övé. Nagyon szomorú ez, mert egy remek emberről beszélünk, akinek olyan agya van, amit valahol irigylek. Viszont, legalább megvan a probléma oka. A motiváció hiánya. Nála jobban, mint nálam. Én csak úgy viszonylagosan vagyok motivált. Hol megtalálom, hol nem. Neki aztán semmi motivációja nincs az életében. Életközépi-válság lenne? Férfiklimax? Kiábrándultság? Vagy csak beleesett abba a problémába, amibe a legtöbben. Nem tud igazán mit kezdeni a felnőtt léttel?
Mert nemrég olvastam valahol, hogy vannak, akik sosem nőnek fel. Videójátékba és pornóba menekülnek, negatív az önképük, s ha nincs meg a szokványos „csak pasi”, azaz a haveri kör, akkor megzavarodnak.
Most, hogy teljesen elvágtam magam a többi embertől rájöttem, meg kell találnom a belső motivációmat, amihez elsődlegesen egy megvalósítható cél kell. Aztán jöhet a többi, mert máskülönben húsz év múlva is ott fogok sétálni vele a rakparton, s azon kapom magam, cseppet sem haladtunk előrébb.