2018. április 30., hétfő

Kislány a macival


„Attól félek… fogod te ezt bírni?” Hangzott a telefon másik oldalán. Nos, a mai nap után nem kételkedem még mindig magamban, viszont egy ismerősömnek annyit írtam, egyedülállóként kénytelen vagyok életben tartani énem látens férfi részét.

Most körülbelül ott tartok, hogy reggel ötkor kelek, kis testébresztés – az edzés kevésbé kínzó kifejezése -, majd egyig meló, utána másik meló este hatig. Szombatonként dolgozom vagy tanulok, vasárnap dolgozom. Minden nap azon agyalok, hol van az a temérdek perc, az a huszonnégy óra?
Nos, a mai nap után megtaláltam mind a huszonnégyet, csak éppen, felporszívóztam, letörölgettem, elmosogattam. Elmentem vásárolni, majd hazajöttem, és le akartam tusolni. Ekkor jöttem rá, reggel óta az égvilágon senki sem csinálta meg a cirkót. Reggel hideg vízben tusoltam le, mert szorított az idő, miután háromszor nyomtam rá a szundira, de minduntalan azon járt az eszem, mit kell még elintéznem. Nem tudtam levenni a fedelét, mert anno a szerelő jól visszatette, maximum csak az alját tudtam kipattintani. Hevenyészett eszközöm, ami általában egy szívószál, nem tudtam alkalmazni, így átfújtam hajszárítóval. Nyomtam, szikráztam, és imádkoztam, hogy ne csapjon ki láng, és ne égjek halálra. Két óra alatt sikerült meleg vizet varázsolnom a lakásba újra. Kipucoltam a porzsákot, a porszívó csövét és fejét, szétszereltem a csapot, hogy ki tudjam tisztítani. Elpakolásztam a cuccaimat, amiket újonnan szereztem be.
Elraktam a héten széthányt dolgaimat, gyakoroltam kicsit, beágyaztam, és ránéztem a tűzhelyre. Főzni kéne. Miért nem főz valaki? Rendeljek? Áh, most nincs rá keret, akkor melegítek. A zacskó nehezen engedett, de amikor megtette, szétrepült mindenfelé a tészta, már felforrt a víz, én meg álltam egy halom levágott hajcsomó, a szelektív szemét két szatyra és rengeteg instant tészta felett.
Egy pillanatra elegem lett.
Mindenből és mindenkiből.
Nyilván a meleg is tehet róla, a mostani lelkiállapotom, de olyat káromkodtam, amilyet már rég nem.
Leültem a földre, és elsírtam magam.
Egy percre megutáltam, hogy egyedül vagyok. Hogy egyedül kell csinálnom mindent. Hogy nekem kell a dolgaimat elvégeznem. Néha még másokét is. Hogy irányítanom kell az életemet. Hogy effektíve nem segít senki. Hogy egyedül töltöm a mindennapjaimat. Hogy, ha nincs meleg víz, nem egy férfi csinálja meg. Nem mos ki senki. Nem főz meg senki. Nem takarít ki senki. Nem szedi fel a hajszálaimat senki. Nem hajtogat ruhát senki. Nem mosogat el senki. Nem segít senki a napi feladataimban. Mindennel magamra vagyok utalva.
Csodálom azokat, akik egy vagy több porontyot terelgetnek emellé, és szánom azokat, akiknek van segítsége, esetleg otthon laknak, mert ők nem érzik át, mennyire átkozottul szerencsések. Például, amikor anyu csak úgy beteszi a mosott, összehajtogatott ruhát a fotelba, s nincs más dolga, csak felvenni őket napról napra.
Abszolút azt látom, mindenhol egy kis társadalom által kinevelt amazon lépked, mert igenis, sok teher van rajtunk, nőkön. Ezért sem vagyok a női egyenjogúság híve. Legalábbis, nem szájalok azért, ha van segítségem. Tök jó a vezető pozíció, az örök rohanás, a folyamatos pörgés, a napi túlvállaltság, és lehet, hogy a jég hátán is megélnék, mégis most úgy éreztem, ez az egész férfias nő dolog a fejemre nőtt.
Hozzáteszem, nyilván van, aki képtelen megállni, de neki az a jó, ha valóban jó, és nem csak a hiányt pótolja, viszont nekem sem kimondottan azzal van bajom, hogy zajlik az életem, hanem, hogy rohadtul egyedül vagyok benne. Megbecsülés és viszonzás nélkül.
Legyinthettek, hogy engem csak egy lelki teher nyom, de ha belül nincs rendben minden, akkor egy idő után a külvilág is borul. Valamelyik nap ingerült lettem az ügyfelekre, és a szalonban sem tudtam egy épkézláb mondatot összerakni. Nem szellemileg, sem fizikailag vagyok leterhelve, hanem lelkileg. De úgy piszkosul.
Minden nő harcos. Valaki együtt érzést akar, más csak osztozni, más, hogy kényeztessék. Valamennyire kemény lettem, és sok mindent el tudok viselni, mindenen túlgördülök. Viszont, akkor is azt mondom, én is szeretném, ha egyszer nem én főzném a nyamvadt ebédet, vagy nem én készíteném el reggel a kávét. Én is vágyom arra, hogy valaki betakarjon éjjel, ha lerúgom magamról a paplant, és, ha cipekedek hazafelé, átvegyék a táskám.
S ott köszön vissza mindennek az eredménye, hogy az egyik férfi rám legyint, áh, majd túllesz ezen, a másik meg fél, hogy milyen vagyok én. Igazából, hiába adok irányt, mit kellene csinálnia, vagy ráutaló magatartást, hogy szeretem a csokit és a tulipánt, ő nem találja a társát bennem, mert baromira megélek a saját lábamon. Legalábbis, ezt látják. Nem is arra kérem, mentsen meg – az meg engem ijeszt el -, csak azt, hogy legyen egy egészséges adok-kapok.
Csodáljátok, hogy túlagyalok néha dolgokat, vagy egyszerűen csak elfojtódom?
Az agyam már nem bír el plusz munkát, jobbára szelektál.
Csak ebben a nagyon „én is érek annyit, mint egy férfi, egyenjogú akarok lenni” mozgalomban, észre sem vesszük, hogy a megmaradt férfi-férfi A Nőt keresi, mert a többiek csak herével és pénisszel rendelkező csajokká váltak.
Megszoksz, vagy megszöksz, ugyebár.
Valahol tényleg úgy gondolom, a legtöbb férfinak kielégítő kihátrálni bizonyos helyzetekből emberek mellől. Simán veszni hagynak jó dolgokat. Szóba sem jön a lehetőség, hogy így vagy úgy, de minden téren megfelelő partnert válasszanak, és azért, mert megtalálják a saját gyenge pontjukat ránk nézve, és mehet a menekülés.
Nem erőltetek senkire semmit. Nem zsarolom a másikat, és nem sokkolom. Nem is baszogatom. Pusztán, tudják, hogy mit akarok, és kész. Ott vége a világnak. Időt szeretnék, és figyelmet, és megértést, és néha némi kedvességet. Nyilván ufó vagyok, mert egyrészt se nem a csakdugni játszik, másrészt, mert nem játékos a kétgyerekférjkertesházfajkutya sem.
Sajnos, eléggé kemény kéreg nőtt rám az évek alatt, és nem tudok másmilyen lenni. Olyannak kellene lennem, mint a barátnőim, vagy a csajok többsége. Belenyugvó, örökké vágyódó, hisztiző álmodozó, aki megelégszik a tespedéssel, meg azzal, amit a gép dobott neki.
De én nem. Nem akarom azt a népbetegséget magaménak tudni, ami kialakult mára az önállóság miatt. Ezért őrülünk meg egy idő után, és görcsösen ragaszkodunk az ideához, vagy a nehezen megszerzett boldogsághalmazunkhoz.
Utálom ezt a frusztrációt, ezt a stresszt, ami ezzel jár. A folyamatos keresést és kutatást, azok okoskodásait, akik megmondják a tutit, mert ők a kivételek – ha tényleg azok -, mert nekik sikerült.
Nem akarok betonfal lenni, sem jéghegy. Én még hiszek a tündérmesékben, nyilván, ezért olvasok rengeteg fantasy-t. Belül még mindig ott van bennem a kislány, aki áll a két lófarkával rózsaszín ruhában, és magához öleli a legkedvesebb plüss maciját, és elhiszi, hogy egy napon nem lesz egyedül, hanem jön egy kisfiú, aki meghúzza a copfját.