2018. április 30., hétfő

Mindenki rocker akar lenni?


Az abszolút mélypont az, amikor a kedvenc rádiómban, ahol elvileg csak rockzene szól, meghallasz valakit, akinek köze nincs hozzá. Megértem, hogy van egy-két dal, amelyik jobban odavág, mint egy előadó szokványos számai, és akkor stemplizzük rá, hogy elmegy rocknak, és nyomjuk orrvérzésig. Szemben egy csokornyi bandával, akik tényleg a rockzenét képviselik, mégsem, egyetlen egy dalt sem hallok tőlük, maximum – és ez nagyon maximum – részleteket két hír között.

Erről egy egészen ide nem illő dolog jutott eszembe, a Képtelen képregény című film. Hooper X a kisebbségi fórumon tart előadást a saját képregényéről, annak üzenetéről, és kilyukad valahol ott, hogy a Csillagok háborújában mekkora arcon csapás, amikor Vader fejéről lekerül a sötét sisak, és egy aszott fehér krapek van alatta. Ez szerinte azt jelenti, hogy tudat alatt mindenki fehér akar lenni. Rasszizmus vagy sem, de egyet tudok vele érteni a szó nem szoros értelmében. Másrészt, ez jutott eszembe, amikor meghallottam egy ember számát a rádióban, akinek eddig köze nem volt a rockzenéhez.
Tudat alatt mindenki rocker akar lenni. Mert az vagány, meg lázadó.
A minap néztem egy filmet. Illetve, nem néztem, csak kapcsolgattam a zajládát, és megálltam valahol, mert egy számomra kissé érthetetlen benyomás ért. Egy R’nB-re vonagló táncos lány énekelt valami érzéki számot, amivel nem volt semmi problémám. Ami megütötte a szemem, az a rajta levő Iron Maiden póló volt. Nem tudtam ezt a jelenséget értelmezni.
Mint, ahogy azt sem, hogy egy beauty youtuber azt meri kiírni, hogy ő „black dress addict”, holott egyetlen egy ruhás képe sincs, ahol feketét viselne, és pár képpel korábban kijelentette, hogy ő szakít a feketével, mert mégis jobban tetszenek neki a színek. Aztán csak odapöttyinti valahova, hogy fémszívű.
Hogy is van ez, kérem szépen?
Mert azon már nem megyek el, hogy a bőrt, a szegecses dolgokat rockosnak minősítik.
Nem, egyáltalán nem vagyok csőlátású. Felhígult mára ez a dolog, és utóbb már nem is tudom, kivel beszélgettem, akitől megkérdeztem, neki nem tűnik-e fel, hogy míg mondjuk 10 évvel ezelőtt lehetett látni bőven bakancsost, mára már gyakorlatilag keresni kell, mert már nem divat acélbetétest viselni? Kiöregedtünk volna? Ő is megerősített abban, hogy való igaz, megváltozott a külcsín. Már nem fontos kitenni az irányjelzőket, mert, miért is kellene? Ha már a H&M-ben is lehet kapni zenekaros pólót, amit mindenki magára vesz, csak azért, mert gondol valamit a rock zenéről, és ebben éli ki zavaros lelki világát, hogy várhatnám el, hogy ez letisztázott legyen?
Bennem még úgy bennem van, hogy rendelni kellett a ruhákat, kiegészítőket, bizonyos boltok árusították őket, nem volt mindenhol elérhető. Aztán bekúszott a képbe a koponya, mint minta, majd a rózsaszín koponya, és innen elharapódzott a dolog odáig, hogy már mindenki metálvillát mutat, csak hogy a másik érzékelje, mennyire zorall, kemény, rambó az esemény, ahol éppen van.
Aláírom, hogy a hosszú haj, a szakadt nadrág, a bakancs, a bőrkabát az az önkifejezés, a lázadás, a különbözni akarás jelképe volt. Manapság is megnézzük azt, aki kilóg a kefefejű, műtöltéses sablonvilágunkból. A tetoválás is misztikus, akárcsak az ilyen-olyan tágítók, piercingek. A bőrt és a szegecseket valami alternatív, misztikus, veszélyes játékszerrel azonosítjuk. S ezzel kész is van a megkreált sztár, aki körülbelül annyit tud kinyögni magából, hogy mivel ez a zeném ilyen-olyan, ezért ez illik hozzá, amúgy meg szürke mamuszcipőben csoszog a belvárosban.
Eltolódtak a határok, és már az is rocker, akinek köze nincs hozzá.
Erről két történet jutott az eszembe. Az egyik, amikor valamilyen oknál fogva a rádió játszotta anno a Sleeping Sun (Nightwish) című számot, és bent a sulirádióban ezt kérték a puffancsok, mert csak ezt ismerték, és ez hű, mennyire jó és érzelmes. Mi meg ültünk kint a padon pár osztálytársammal, és néztük, hogy vírus terjed, vagy mi? Aztán, amikor kértünk a zenekartól más számot, mindegyik húzta a száját, hogy fúj, ez kemény.
Illetve az, hogy egy barátnőm metálosnak mondta magát, a párja meg kiakadt azon, hogy a lánynak fogalma sincs, mi az a Hammerfall. Csendben ücsörögtem.
Mint múltkor, amikor beszélgettem egy sráccal, és elmondtam, nekem a Maiden a minden. Elkezdett fintorogni, jelszó, én is csak a Fear of the Darkot szeretem. Mondom, pont nem, mert a három toplistásom tőlük más, de a barátnőm is mondta, jönne a fesztiválra miattuk, mert a Fear of the Darkot meg kell hallgatni. Bár, ő már ezt is keménynek minősíti a maga kis placebokönnyű lelkével.
S pont ezek miatt szoktam azon gondolkodni, hogy a kategorizáció hülyeség. Egy-két kivétellel senkit nem lehet belenyomorgatni egy-egy sztereotípiába, még akkor sem, ha valóban belefér egybe, de másba is benne van a keze-lába. Annyira benne motoszkál az emberben a rockzene, hogy nem lehet és nem is szabad elvárni, hogy legalább csak meg ne ízlelje.
Hiába, van, amit csak ezzel a műfajjal lehet kifejezni.
Aztán, ki tudja?
A végén lekerülnek a hat kiló vakolattal megrajzolt arcok, s mind alatt egy Kiss-sminkes kis elveszettet találunk.
Na, ez lenne egy „szép” utópia.