2018. április 30., hétfő

Naptárban a helyem


Reggel átfordulok a másik oldalamra, és egy összegyűrt szőrös takarót ölelek. Fintorogva jövök rá, álmodtam az egészet újra. Csak a napfény ül le mellém a korai órán. Csendben bámulom a kézfejemre vetülő sugarakat, és gondolkodom.

Hosszú idő óta először érzem igazán, szeretném, ha ez valós lenne.
Mégis, amikor beszélünk, nemcsak kilométerek választanak el, hanem apróbb-nagyobb szakadékok. Se te, nem mersz nekifutásból ugrani. Toporgunk, keressük az egymáshoz közel eső kiszögelléseket. Nem úgy reagálsz rám, ahogy én azt szeretném.
                Talán túl nagyok az elvárásaim.
                               Talán meg kellene állnom, megnyugodnom, és hagyni magam.
Szeretnék büszke lenni. Kihúzott háttal, mosolyogva végigmenni az utcán, tudva, hogy minden rendben van. Tudva, hogy te is így vagy ezzel.
Még élénken él bennem a hónapokkal ezelőtti kétely. Most is dolgozik. Hallom a hangod, érzem az illatod, bőröm reagál érintésed emlékére.
Olyan gondolatok munkálnak bennem, amikre egy szög és egy kalapács megoldást jelentene. Szemhez illeszt, aztán kopp-kopp-kopp…
Szeretném azt a biztonságot, amit akkor éreztem, amikor öleltél, s minden egyes alkalommal kicsit megfosztasz tőle, amikor sehogy sem reagálsz a közeledésemre. Félek, hogy ismét abban az időhurokban ülök, amiben évekkel ezelőtt.
                               Meg kell nézni a naptárt, mert csak az esőnapok vannak.

                                                               Úgy érzem, esős napok jönnek.