2018. április 13., péntek

Nevelt tükreink


A kamaszkor nehéz. Rengeteg könyv szól szülőknek a kamaszok kezeléséről, és jó pár oldal foglalkozik a kamaszok problémáival, amiket jobbára szülők olvasnak, és nem kamaszok. Ezt a saját példámon is tudom. Szerintem az őseim, akik a megengedés-tiltás és jutalmazás-büntetés területén eltérő nézeteket vallottak valamelyest, többet foglalkoztak velem, mint én magam.

Nekem akkor az volt a fontos, hogy betartsam a szabályokat, de feszegessem a határaimat. Találjam ki magam, miközben eleget teszek a kívánalmaiknak. Hasonlítsak, miközben különbözni vágyok.
Az első igazán csúnya berúgásomig minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Éltem, tanultam, voltam, néha igazat mondtam, néha hazudtam, mikor mit kívánt az életösztönöm. De jobbára suliba mentem, aztán haza. Aztán talán tizenhét éves korom környékén lett egy barátom, s bár addig elmászkálhattam éjszakába nyúlóan, a szüleim tudták, tök tuti biztosan vigyáznak rám. A srác már felnőttnek számított, és elkért egy koncert erejéig otthonról. Apuék nem örömmel, de belementek. Elkészültem annak rendje s módja szerint.
Elköszöntem az otthoniaktól s mivel lekéstük a helyi járatot, bementünk a boltba kannás borért és rövidért. Mire kiértünk a buszpályaudvarra – négy kilométer -, már nem voltunk szomjasak. Pici hubi, kis kísérő. A PeCsánál már nem tudtam, merre vagyok arccal. S életemben először és utoljára mentem bele az „úgysem mered” című játékba. Bár minden egyes momentum megvan aznap estéről, kivéve, hogy ki és mit játszott a színpadon, egyszer csak azon kaptam magam, apu ott toporog a fejem mellett idegesen, és rángat haza, mert annyira szétcsaptam magam, hogy másfél napig K.O. voltam.
Napokig nem szóltak hozzám.
Először nem értettem. Bűnösnek éreztem magam, mert vétettem a szüleim ellen, sértettem mások által az egójukat, bajba kevertem magam, és megszűntem a jó kislánynak lenni. Aztán, én tudtam az okát, de nem beszéltem róla. Aztán egyszer csak bekattantam, hogy oké, de eddig is azt hallgattam, mindenki életébe kell egy igazán magát szétcsapós, hányós buli. Az majd eldönti, mi lesz később. S mondtam, én kipróbáltam, most meg számon kéritek, amit mondtatok.
Összeütközött két információ. A szüleim hagyták, hogy éljek, mert semmi bajom nem lesz tőle. Éltem, és bajom lett, amiért büntetve voltam. Kicsit úgy éreztem, hogy amit mondanak, és amit reméltek (gondoltak), az köszönő viszonyban nincs egymással.
Aztán felhívott a barátom. Vele utána egyáltalán nem beszéltek a szüleim.
Ő se jött utána sokat.
De kifakadtam, hogy anyám az én koromban férjhez ment, mert nem engedték be egy szórakozóhelyre. Fiatalkorú volt, csak nagykorú felügyelete mellett mehetett be, hát, kemény három napra férjhez ment emiatt. Ez eltörpült amellett, hogy én veszettül berúgtam.
Aztán idővel normalizálódott a helyzet.
- De miért kellett? – kérdezte anyám. – Nem az a baj, hogy megtörtént, hát istenem, van ilyen.
- Nekem sem az a bajom – kezdte utána apám -, hogy széthánytad a csarnokot, hanem, hogy mondtam, szétszedem az autót, és érted kellett mennem. Ez, hogy nem foglalkozol azzal, amit mondok neked, vagy, amit megígérsz.
- Mindig ez van. Valami miatt a dolgok sosem úgy jönnek össze, ahogy akarom. – válaszoltam. Összefontam magam előtt a karjaimat, és megrántottam a vállam. Igazából tudtam, hogy ez kevés magyarázat. Ahogy ott szívták a cigarettát, megsajnáltam őket. Nem ilyen voltam eddig, és semmilyen magyarázatom nem akadt arra, mi történik velem akkoriban.
Legalábbis, semmi olyan, amit meg akartam velük osztani.
- Lesz még ilyen? – kérdezték.
- Az élet túl unalmas ahhoz, hogy ne legyen. – feleltem, de nem akartam többet olyat megígérni, amit képtelen leszek betartani.
Persze, utána is volt, hogy elszaladt velem a ló. Mindig a két lábamon értem haza, nem hánytam sehova, soha többet nem láttak abban az állapotban. Nem hívtak, hagytak, helyrekerült a bizalom, de ott volt minden alkalommal az aggódás, a telefon mellett ücsörgés, s végül imbolyogva bár, de betaláltam a szobámba.
Ezután csak vicces sztorik vannak, nem szégyenletesek.
Bár, ezen nincs mit szégyellni. Megesik.
Igazából ez arról szól, hogy azt hisszük, ha a gyerek barátai vagyunk, akkor ismerjük. Akkor is, amikor éppen a szülei szerepét játsszuk. Valójában az van, hogy soha, senkit sem fogunk megismerni igazán. A szüleinket sem, ahogy magunkat sem, és nem fogjuk a gyerekünket sem. Reméljük, hogy egy önálló kis élet lesz, de úgy, hogy benne lássuk magunkat. Aztán kiderül, hogy bármilyen erőfeszítést is teszünk, totál mindegy. Magától fog fejlődni, s mi igazán nem fogjuk ismerni.
A szülő szeretné, ha a gyerek rá hasonlítana. Ugyanakkor azt is, ha nem. S bár ők remek tükrök az ősöknek, világéletükben kiismerhetetlenek lesznek egymás számára. Ez a szerencse a szerencsétlenségben. Az édes nem tudás. Ettől válik egyik a másik szemében szerethetővé és fontossá.