2018. április 30., hétfő

Távkapcs


Régen, egy kapcsolat arról szólt, hogy idővel megtaláltuk egymás mellett a helyünket. Lehet, hogy kényszerházasságként kezdődött, vagy túl messziről, mégis, kitartottak egymás mellett a felek. Még a nyolcvanas években is egy házasság jobbára egy életre szólt. Amikor a felek már tudták, hogy ha csak ránéz a másik, mit gondol. Amikor hallgat, akkor csak odamentek, átkarolták, megölelték egymást.

Mára ez már kiveszett az emberekből. Mindent most akarnak az emberek, azonnal és rögtön, és mindent, természetesen úgy, hogy a kisujjukat se mozdítják meg érte.
Minden kell.
A kapcsolat, a család, a móka a haverokkal, az ivászat a haverokkal. Megmaradni szabadnak, hétfőtől péntekig egy barátnő, akit le lehet pattintani akárkiért és akármiért a hétvégére, amikor más dolgunk van. A cimboraság mindig fontosabb lesz. Az emberek félnek az elköteleződéstől. S mi a válaszreakció?
Túl hosszú az utazási idő. Túl kevés az együtt töltött idő. Túl sokba kerül.
Igen, ezek a távkapcsolat buktatói, legalábbis a szememben.
Nem is az, hogy valaki megcsalja a másikat, mert szerintem, ha öt percre laknának is megtenné. Hanem az a fogyasztói telhetetlenség, ami a legtöbb emberben benne van. Adott két ember. Az egyik fővárosi, a másik vidéki. Az egyik kipakolja a szívét az asztalra, a másik meg ránéz, és vállat von: „túl messziről jött, nem kell”.
Az összes kapcsolatot elhamarkodjuk. Túl hamar ugrunk bele, túl hamar túlgondoljuk azt, ami van, és ez felülír mindent. Gondolok itt arra, hogyha megegyezünk valamiben, ahhoz általában tartjuk magunkat. De jönnek az apró kis szörnyetegek, az ördögök a vállakon, duruzsolnak a fülünkbe, vagy éppen megjelenik az ex, és felkavar, vagy a legjobb barát a jó tanácsaival.
Elméletben két fajta ember létezik.
Az egyik, aki hagyja sodorni magát az árral. Alakul, ahogy alakul. Alapvetően nem látjuk a másikat, amolyan hétvégi kapcsolat vagyunk. De ott könnyek vannak, áldozatok vannak, és viszont látás van, ami sokszor édesebb és forróbb. Ennek tétje nincs, és érvényesül a hagyd szabadon és örökre a tied marad elv.
S van a másik, aki lefektet bizonyos szabályokat, amiket mindketten elfogadnak. Alakul, ahogy alakul. Itt is megvan mindaz, ami a másik esetben, viszont ez már egy érzelmi fekete lyuk, mert alapvetően tovább van szőve annál, mint ami.
Ha két, egymástól távol eső ember összekerül, ez a kettő előjön. A buktató abban az apró részletben rejlik, hogy idővel derül ki, az egyik az előbbi játékos, a másik az utóbbi, miközben az egyik tervez, a másik akar.
Viszont, bármilyen is legyen, a távolság egy áthidalható akadály.
Csak akarni kell vele dolgozni.
Igazából ott van a féreg, amikor az egyik egyáltalán nem is akar. Azt mondja, hogy igen, de közben belefekszik abba az életbe, amit addig élt, úgyhogy a barátnő, mint olyan, legyen csak egy csinosabb kiegészítő az életében. Elvár dolgokat, előre képzeleg, általában csak negatívumokat, és borulhat a bili.
Mert én ott látom a sötét oldalt, hogy az egyik fél eleve nem is akar elköteleződni. Nem akarja alakítani, nem akar vele semmit se csinálni.
Az emberek későn nőnek fel. Későn jönnek rá, hogy milyen hibákat követnek el. S ha az a legnagyobb baj, hogy hol lakik a másik, mert effektíve nincs vele semmi probléma, akkor voltaképpen nem is a távol élővel vannak a gondok, hanem az emberrel magával. Szép és jó, hogy élünk egy álomvilágban, ahol minden flottul megy.
Engem is neveztek királylánynak, mert igen, van egy álmodozó, naiv, romantikus énem.
Csak éppen ott siklott el minden történet, és ezért nem vagyok én a hibás, hogy igenis, mindenhol megvolt az AKARÁS. Volt, akik évekig kitartottak, és most boldog házasok. Mások erotikus légyottoknak indították el az egészet, és kialakult egy mára már több éves normálisan működő kapcsolat. Mások igen, szétmentek idővel, mert nem akarták úgy folytatni, s más alternatívát nem láttak.
Ám mindben benne van, hogy esélyt adunk magunknak a boldogságra, mert nem tudhatjuk, miből lesz a cserebogár. Nem baj, ha nem passzolunk, ez akkor is kijön, ha egymás mellett élünk. Néha elég egy hét, máskor négy év. De nem írjuk le a másikat úgy, hogy meg sem próbáljuk, és esélyt sem adunk neki.
Ez a távkapcsolat szépsége. Hagyni kell fejlődni.