2018. május 3., csütörtök

Hol vannak a tündérek?


Egyszer azt olvastam valahol, hogy amikor megszületünk, mindannyiunkat meglátogat egy tündér, aki onnantól vigyáz ránk. Áldását adja ránk, az életünk folyamán pedig olykor visszatérnek hozzánk, hogy egy-egy kívánságunkat teljesítsék. Hogy ez csak ott működik, ahol a folklór szerint a legtöbb tündér él, vagy bárhol, bárkivel megeshet, nem tudom.

Azt tudom, hogy ilyen teória az angyalokról is kering. Kiskoromban hittem bennük. A tündérekben. Nemcsak azért, mert a szüleim a jó pillanataimban valódi tündérként emlegettek, hanem, akkor még az életem tele volt csodákkal. Újabb és újabb dolgokat tanultam meg, a megmagyarázhatatlan eseményekre mindig úgy reagáltam, mert egy tündér volt. Néha még látni is véltem őket. Később azonban, ahogy nőttem, és olvastam, és néztem, és tapasztaltam, becsuktam a szemem, és bedugtam a fülem az ilyen irányú dolgok felé. Annyi sérelem ért, annyit sírtam, hogy megfeledkeztem róluk. Először csak nem beszéltem róluk, majd a feledés áttetsző fátyla takarta el őket a szemem elől. A tündérek. A segítő tündérek mindig, minden pillanatban ott vannak körülöttem, csak hinnem kell, hagynom kell, hogy tegyék a dolgukat. Mindent elintéznek, minden jóért az életemben ők a felelősek. Persze, ahogy a jók, úgy az ártók is megérkeztek, pusztán idővel felhagytam a jó tündérek keresésével. Pedig, mindenhova benéztem. A fiókba, a szekrénybe, a kövek alá. Álltam az erődben órákat, feküdtem a mezőn, úsztam a patakban, figyeltem befelé. Örültem a sikernek, minden könnycseppnek, amiket a mosoly fakasztott, mégis mivel egyet sem leltem meg természetes környezetében, lehajtott fejjel játszottam a nem hall, nem lát, nem beszél című játékot.
Ha minden igaz, rám Ariel vigyáz, ami így, mióta ismét vörös vagyok, több szempontból vicces, például, mivel sokan hasonlítanak a kis hableányhoz. Azt is olvastam, hogy ez a tündér a kreativitás tündére, aki valami ilyesmit suttogott a fülembe: „Akárhova vet az élet, nyomot hagyok az emberekben. Bármilyen helyzetben feltalálom magam, művésszé válhatok. Mindenkinek segítek, akinek arra van szüksége.”
Az apró betűs részben ott díszeleg, hogy az szerelmi életemet nem kíséri figyelemmel, csak azt, ami a kreativitásom kiéléséért felel. Köszönöm, igazán köszönöm, tündérbogár.
Ekkor történt, hogy átslattyogtam az egyik ismerősömhöz, akivel már rég nem találkoztam. Ahogy beléptem a lakásba, és leültem az asztalhoz, a kislánya már hozta a ceruzákat és a lapokat, majd bemászott az ölebe.
- Na, akkor most rajzolj egy tündért! – parancsolta.
- Miért pont tündért?
- Felőlem, magadat is lerajzolhatod. – nézett rám a nagy kék szemeivel. – Nincs sok különbség.
Még csak hét éves. Elmosolyodtam. Ujjaim alatt sercegett a papír, ahogy nekierőltettem a ceruzát.
- Hol vannak a tündérek?
- Mindig ott, ahol látni akarod őket. – feleltem. – Benne élnek mindenben. Vannak idősek, fiatalok, fiúk és lányok, felnőttek és gyerekek. Mindig a közelünkben laknak. A természetben főleg, mert az az otthonuk. Ők gondozzák a vadvirágokat, rügyet fakasztanak minden tavasszal, nem engedik elfagyni a növényeket, és, amikor úszol, ők tartanak a vízen a két apró kezükkel. Betakarnak éjszakánként, megölelnek, amikor szeretnéd, ízesítik a reggelit. Kifésülik a babák haját. Bárhova nézel, ott találsz egy tündért. Mindig ott vannak körülötted, hogy itt legyenek, amikor szükséged van rájuk.
- Soha nem láttam egyet sem.
- Mert nem szeretik a zajt. A tévét, vagy a hangos zenét, az ő lételemük a nyugalom, s mivel a belvárosban laktok, akkor bújnak elő, amikor nekik biztonságos. Éjszaka mondjuk, amikor a város alszik.
- Tényleg?
- Szerinted, hogy kerülnek a játékaid vissza a helyükre az éj leple alatt? – kérdésemre barátnőm megállt a konyhaajtóban, elmosolyodott. Egyik szemöldökét felhúzta, és keresztbe vetette a kezeit.
A kislány elvolt. Az A/3-as rajzlapot megtöltöttük szépen lassan egy kert képével, s itt-ott fellelhető volt egy tündér. Kikandikált a levelek mögül, kilógott a keze az öntözőkannából, a gereblye fogaira teregette kimosott ruháit, ragtapaszt tett a tulipán repedt szirmára, sütkérezett az átszüremlő napfényben.
El is felejtettem, milyen, amikor még ez is kielégít. Nem is azért, mert felnőttem, és történtek velem dolgot, hanem, mert egyáltalán nem is foglalkozom az ilyen történetekkel már. Nincs rá sem időm, sem energiám. Bármennyire is szeretek illúzióromboló lenni, a kislánynak nem volt szívem egy ábrándot lerombolni. Azt majd megteszi ő maga évek múlva. Az élet megtanít majd arra, hogyan kell ezt elfelejteni.
S most nem azért a két forintért, de a mai fiatalok már nem fogják ezt értékelni. Dóra a felfedező, Heló Kitti és a Barbie mesék bőven elveszik az eszét, és hagyják, hogy beszippantsa őket idővel a közösségi, hogyha nincs dolga, akkor a telefont bújja, és ott tartson kapcsolatokat, ahelyett, hogy hagyna egy pici időt foglalkozni ezekkel a dolgokkal, amiket mondjuk tündérek keresésére szánna.
Kevesen értik meg, miért szeretem a természetet. Néha, még egyedül is járkálok benne, és nem szólok senkihez. Ezeket az apró csodákat keresem odakint, ha már nem találom idebent. Ezért is szeretek olykor egyedül lenni, vagy írni róluk. Egy picit átlopok a saját világomba az övékből.
Barátnőm kislánya lemászik az ölemből, befut a szobájába.
Lassan ránézek, s még mindig ugyanúgy támasztja az ajtófélfát. A férje harákol valamit a saját kis szférájában. Sistereg az étel a konyhában.
- Te egy igazi tündér vagy. – állapítja meg.
Felerősödött cinizmussal hátradőlök a széken.
- Hogy jutottál erre a következtetésre?
- Hitet adsz ahelyett, hogy elvennél. Ez a felnőttekből már kiveszett. Bennünk sincs meg.
- Dehogynem. Csak nem engeded meg ezt a luxust magadnak.
- Meglehet.
- Nem lehet. Biztos, hogy így van.
- Te sem vagy olyan szívtelen, mint amilyennek látszani akarsz… - pici szünetet tartott. – És mindig ott vagy, ha szükség van rád, hogy jót tegyél. – felnevetett. – Nem gondolkodtál még azon, hogy azért nincsenek körülötted tündérek, mert te magad vagy az egyik?